HTML

iron(y) man

Sose gondoltam volna hogy írok ilyet. Mostsem tudom, hogy azért, hogy magam motiváljam, vagy tényleg érdekel-e valakit, hogy leszek (remélehetőleg) ironman. Pedig vasalni már tudok.

Friss topikok

Címkék

2014

2014.11.25. 15:30 nagycsevap

1-1 év végén szokás mérleget vonni, összefoglalót készíteni. Bár leírni eddig sose írtam le, mindig megtettem az életem különböző területeire, kb 15 éves korom óta. Jó dolog ez, legalább fekete-fehéren látszik, hol állok és hogy merre van előre...

Bár 2014-nek még nincs vége, a versenyszezon már befejeződött, hát össze is foglalom, hogy legyen mit olvasgatnom majd alapozás közben (és hátha nem csak nekem:). Nem edzésnaplót szeretnék most írni és nem is a versenybeszámolókat újrafogalmazni, inkább ilyen általános benyomásokat, következtetéseket gyűjtök most össze.

A (verseny)év már tavaly november közepén elkezdődött, teljesen jól emlékszem rá, a Balaton-maraton utáni szerdán este mentem el futni 10 km-t. 1 óra pár perc lett, és főleg azzal telt el, hogy azon gondolkodtam, milyen messze vagyok a céljaimhoz szükséges fizikai erőnléttől. Arra jutottam, hogy eléggé, csak „kicsit” rondább szavakkal fogalmaztam meg :)

Na, szóval elkezdtem futkorászni, meg spinningre is járni kicsit rendszeresebben, és ezzel el is ment az idő áprilisig. Nem kicsit lepődtem meg, amikor tavasszal azzal hívtak fel, hogy egy szombaton mindenképp jelenjek meg Sellyén egy box-gálán, mert díjat fogok kapni. Talán nem tudja mindenki, a mai napig ottani lakos vagyok (papíron és ha bárki kérdezi, inkább elmagyarázom, hol van, minthogy azt mondjam, pécsi vagyok), a sport szeretetével ott fertőzött meg apa és Szabó Karcsi bácsi, és bár 25 éves koromig ezt inkább a kézilabda jelentette, a lényeg szerintem nem is ez. Szóval mivel még mindig minden versenyen sellyeiként szerepelek, már a szezon előtt megkaptam a Sellye sportolója díjat (korábbi eredményeimért). Ez meg akkora lökést adott nem egy, nem két edzésen, versenyen, hogy elmondani se tudom...sellye.jpg

Szóval már majdnem május volt, mire először hivatalos versenyen rajthoz álltam: a Sárvári 12/24 órás, tradicionális ultrafotó versenyt lőttem be nyitónak, főleg a duplára való felkészülés jegyében, és 12 óra alatt 100 km-t sikerült teljesítenem. Ezzel a futással az előre kitűzött célt elértem, terheltem a szervezetem kb egy ironmannyi időn keresztül, monoton mozgás közben és egész jól bírtam:) Ráadásul egy olyan közegbe szagolhattam bele, ami nagyon megfogott és hatással van rám a mai napig. Itt azt is megtapasztalhattam, hogy az ultra teljesen más világ, sokkal nagyobb jelentősége van a fejednek: türelem kell az elején, amikor még sokkal gyorsabb tudnál lenni, mint amilyen tempóban haladsz és rengeteg kitartás, amikor már a lassú kocogás is olyan érzés, mintha 4 perces ezrekkel rohangálnál. Ráadásul itt nem kell kihagyás nélkül, folyamatosan koncentrálni, erőlködni. Belefér, hogy megállj egyet enni, inni, csak utána kell tudni újraindulni is…Az talán a legnehezebb benne, hogy végig legyen egy belső tartásod. Nem a folyamatos tempóban, ne a holtpont nélküliségben bizz, ne anyátlanodj el egy 12 órás verseny 8. órájában, amikor még mocskos messze van a vége... Ehhez kell fejben ott lenni, végig motiváltnak lenni és tudni, mit is keresel ott...Persze, meg-meg lehet bicsaklani, fizikálisan is, fejben is, akkor viszont vissza kell találni az útra, különben feladás a vége...sárvár.jpg

Sokszor érzem azt, hogy magyarázkodnom kell a hobbim miatt. Nem normálisnak, ketyósnak állítanak be önkéntelenül is a sport világával maximum a híradón keresztül érintkezők. Pedig ahogy most látom, nálam legalábbis nincs másról szó, mint hogy az életnek találtam egy olyan területét, amiben hamar igazolódik az az egyszerű elv, amiben én hiszek, és ami alapján az életemben a fontossági sorrendeket felállítom: szóval hogy amennyit adsz, annyit fogsz visszakapni (szokták ezt a sportban egyesek perselytöltésnek is hívni). Sőt, sokszor éreztem idén azt, hogy a sporttól többet kaptam, mint adtam, én meg szeretem magam megajándékozva érezni... :)

Mondjuk azon már elhiszem, hogy el lehet vitatkozni, hogy tényleg normális dolog-e egyedül elmenni futni órák hossza alatt egy kisebb Baranya kört, vagy bringázni egy egész napot. Viszont ugye intelligens ember nem unatkozik magában sem, mozogni szeretek és egészséges is, a közelünkben meg gyönyörű tájak vannak, úgyhogy bárki ellen 3 érvem is van kapásból :) Amúgy meg ajánlom mindenkinek, hogy induljon el egyszer futni Harkány felé még világosban és élje át visszafelé, ahogy Pécs és a Mecsek az esti fényeivel felbukkan a pogányi repteret elhagyva... euforikus élmény nekem minden alkalommal...

Az, hogy milyen rendszerességgel sportol egy ember, nyilván több dolog befolyásolja. Kell valami hosszú távú cél: verseny, vagy fogyás, bármi. Meg az se árt, ha a környezete támogatja, de legalábbis elfogadja, amit csinál, és persze az is fontos, hogy szeressen mozogni. Nekem nagyjából mindhárom összejött, így mondhatni könnyű dolgom volt. Persze, én is napi 24 órát osztok be, így sok mindenről le kellett mondanom nekem is, de panasznak itt semmi helye :)borvidék.jpg

Szóval Sárvár után 1 héttel már a szekszárdi dombok közt száguldoztunk, ahol megint kiderült, hogy a Fittbike nem csak egy futni szerető átlagemberek kis csoportja, hanem igazi jó kis csapat, véletlenül se átlagemberekből, másrészt, hogy a futókám rövidebb távokon és főleg dombokon már kezd alakulni...

Ezen felbuzdulva egyre kevesebbet futottam és az edzések májusban már sokkal inkább a bringáról szóltak... Ebben is megtaláltam magam, persze egy olyan biciklin, mint ami nekem volt, nem nehéz :) 

Május végén így következhetett a Keszthelyi Félironman. Az összidőm előre aláírtam volna, de amit fontosabbnak éreztem és nagyon optimistává tett, az az, hogy képes voltam fejben 1 másodperc kihagyás nélkül kontrollálni minden testi fájdalmat, vészjelzést, problémát a verseny végéig, majdnem 6 órán keresztül. Ez korábban nem volt jellemző rám, és bár hosszú versenyeken belefér, hogy pár perc alatt helyrerakom magam, ebből a szempontból ez a verseny egy nagyon jó visszajelzés volt arrkeszthely.jpga vonatkozóan, hogy ha kell, ilyet is tudok…

Innen már nem volt megállás, sok-sok hosszú bringázás, egyedül tekerés, és július elején már a Velencei tó partján vártam, hogy engedjenek végre másfél napot egyfolytában sportolni :)

Előtte viszont volt még egy fontos dolgom: Tekintve, hogy Danika is (legnagyobb örömömre) „beépült a Fittbike rendszerbe” és egyre szebb dolgokat csinál, ideje volt, hogy végre triatlon versenyen is rajthoz álljon:) Szerintem a Balatonman tökéletes választás volt első féltávra. Mondjuk én is debütáltam: ez a verseny előtt sose láttam szurkolóként (segítőként) triatlonversenyt. Nagyon komoly felismerés volt, kívülről sokkal durvábbnak tűnik az egész, nem tudom, hogy azért-e mert nem a te kezedben van a kontroll, vagy csak mert annyira szorítasz, hogy elveszted az időérzéked, de szerintem nekem a verseny felén magasabb volt a pulzusom, mint Danikának és 2 percenként nézegettem az órám, hogy hol van már… :)  Persze, D kézben tartotta a dolgokat, különösebb izgulni való nem volt, szerencsére. :) Amúgy meg, még mindig van abban valami különleges, nekem, mint legnagyobb tesónak legalábbis biztos, hogy megint ott volt Bálintka is, és most épp mi segítettünk Danikának… danika.jpg

A dupla Ironmanről két különböző szempontból is írtam már, nem is rövideket, így most csak annyit tennék hozzá, hogy a felkészülés során nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy mi ad ennek az önmagában nem normális próbatételnek ténylegesen értelmet. Szerintem találtam 1-2-t, kicsit hosszú lesz, de ide fogok kilyukadni nemsokára:)

Imádok önkénteskedni a Bátortáborban. Az egy csoda. A tábor működése egy egyszerű, de eszméletlen hatékony módszer tudatos alkalmazására épül, amivel a daganatos és gyógyíthatatlan beteg gyerekek önbizalmát, magukba vetett hitét növeljük lépésről lépésre (meg az ott lévő önkéntesekét is, de ez egy más kérdés). Ezt hívják terápiás rekreációnak. Gyakorlatilag az a lényege, hogy a táborban a gyerekeket egy biztonságos környezetben kihívások elé állítjuk (szinte észrevétlenül lépnek ki a komfortzónájukból), amiket ha teljesítenek, jön a visszacsatolás-dicséret, amitől persze növekszik az önbizalmuk, így jöhet a következő, nagyobb kihívás (ez lehet egy könnyű evezés, célba lövés, de akár felkúszás egy olyan oszlopra, amire én lehet, hogy sose mernék.... ) Nem túl bonyolult, így leírva, de benne lenni már nehezebb, átélni meg megint más :)

tábor.jpg

Na, de úgy jön ez ide, hogy a lépések a Fittbike-ban sportolóknál is hasonlóak: a kihívást mi, versenyzők állítjuk ugyan magunk elé (már akinek nem Dinyus mondja, hogy futnia kell:))), de a biztonságos, támogató környezet adott, a teljesítés utáni visszacsatolások szintén. És akkor mindig jöhet a következő lépcső... Valószínű ez a magyarázata annak, hogy pl a hétvégi siófoki futók közül az újoncok kapták a legtöbb dicséretet és gratulációt...

duplabringa.jpg

A dupla ugyan így működött: 3 éve én is Siófokon debütáltam Fittbike-osként, aztán jöttek a lépcsők-visszacsatolások és így 1-1 félresikerült verseny után is volt mibe kapaszkodni, továbbmenni is könnyebb így természetesen... Szóval a dupla ebből a szempontból talán annyival többet adott, hogy a visszacsatoló környezet nagyobb lett, mint amit én vártam, ez természetesen nagyon jól esett...dupla2.jpg

Július után viszont új motiváció kellett, hiszen egész évben a világkupára készültem, szinte csak ez járt a fejemben. Nagyon jól jött ki, hogy Nagyatádra július végén a két legjobb, gyerekkori barátommal 3-as váltóban mentünk, sok szempontból különleges élmény volt nekem őket látni triatlonversenyen :) Meg persze az egyéni indulóktól megint csak új inspirációk jöttek, éreztem, hogy a dupla teljesítés nem csak múló dicsőség, de egyfajta kötelezettséget is jelent...atádközös.jpg

Az augusztus teljes egészében élményfutásokkal telt, akkor mentem csak, ha kedvem volt, az meg sokszor volt :) Ez volt az a hónap is, amikor egy-két komolyabb elhatározás is beágyazódott az agyamba...atádcomb.jpg

Szeptemberben beiktattam még egy Misina Csúcsfutást is, amin a jó szereplés már csak a rendező cég (a saját munkahelyem) miatt is presztízskérdés volt :) Persze a pálya kijelölése után szerintem egyébként se lett volna kérdés az indulásom, imádom azokat a versenyeket, miknek a teljesítése már önmagukban is kihívás, de így végképp ott volt a helyem :)misinacsúcs.jpg

Az októberi Spar maratonra nem készültem külön. Úgy voltam vele, hogy az addigi örömfutásaim, hosszú bringák biztosan elég alapot jelentenek egy 4 órán belüli eredményhez (titkon bíztam azért a 3:30 körüliben), fejben meg összeszedett voltam ahhoz, hogy ezt ki is hozzam magamból. Ez össze is jött, sőt…maraton.jpg

Sokat gondolkodtam rajta, hogy magamhoz képest miért sikerülhetett úgy a maraton (és később a Siófoki verseny is), ahogy. Valahogy már a verseny előtti héten elkezdődik: jön a vándorfájás (ez a kedvencem, ok nélkül elkezd fájni sorban mindenem a talpamtól a nyakamig 2 percig. Nem vészes, bár az elején még pánikolni is szoktam tőle, aztán ahogy jön, el is múlik 1-2 nap alatt. Marha vicces). Aztán mivel utolsó héten már vissza kell fognom magam és izgulok is kicsit, így aludni se tudok olyan nyugodtan. Nem arról van szó, hogy egész nap ezen jár az agyam, de lényegesen többet, mint kéne (ilyenkor belefér a kedvenc motivációs videóim újranézése is - szigorúan munkaidőn kívül:), vagy ha élőben van valami verseny, az még inspirálóbb nekem. Ugyanakkor ilyenkor mindig még vidámabb vagyok, szinte semmi se tud kizökkenteni. Már napokkal előre megcsinálom a szükséges cuccok checklistjét, így tuti semmi se marad itthon. Aztán a verseny estéje általában tök nyugodt. Mintha a télapót várnám :) Az alvással sosincs gond. Közvetlenül a verseny előtt meg soha nem izgulok, visszafogottan, de jó kedvem szokott lenni, főleg, ha úgy érzem, amit elterveztem, az komoly kihívás ugyan, de teljesíthető...Ilyenkor már egyáltalán nincsenek negatív gondolataim, nem zökkent ki semmi külső körülmény. Mondjuk beszélgetni se nagyon szeretek, inkább zenét hallgatok, vagy elvonulok kicsit. Nem mantrázok, csak koncentrálok a fogalmam sincs mire, mert utólag sose emlékszem tisztán min járt az agyam percekkel a rajt előtt, mintha lenne ott egy reset. Ugyan így telt minden idei versenyem előtti hét, pont a 6 órás velencei futás kivételével...

A régi kézilabdaedzőim, (ha nagy néha:) dicsértek, általában 2 dolgot emeltek ki: az egyik a kitartásom, a másik, hogy semmilyen szituációban nem lett tele a gatyám. Az első mindig jól jött a futó/triatlon versenyeken is, a másodikat ebben a sportban eddig nem nagyon találtam fontosnak. Most viszont azt gondolom, hogy a versenyek első felén nagy hasznát veszem, egy nálam még bőven fejleszthető önállapot ismerettel kiegészülve: igenis kell hozzá egy jó értelemben vett vagányság, hogy olyan tempóban kezdj el egy maratont/félmaratont, aminél tuti, hogy fájni fog a vége (de nem eszementen, hogy „fejreállva” kelljen küzdened már kilométerekkel a vége előtt)... Nálam ez szerencsére úgy néz ki, megvan, és ha nem vagyok túl merész, és persze a fejem végig a helyén van, akkor olyan eredmények jöhetnek ki (és majd remélem „mégolyanabbak”) mint az októberi maratonton, vagy Siófokon.

A Spar után úgy döntöttem, ha már ebben az évben futottam és bicikliztem annyit, hogy Budapesttől Tokióig elértem volna, akkor szüreteljük még le, ami bennem van... Persze ez nem ilyen egyszerű, a kinézett 6 órás OB sikeres teljesítéséhez nem árt, ha 2x olyan komolyan veszed, mint a maratont, koncentrált vagy és akarsz is elérni egy kiemelkedő eredményt. Nálam ott ez nem volt meg, emiatt a legrosszabb versenyem volt idén. Mégse bánom, hogy elmentem, egyrészt mert itt is érvényes az a mondat, amit nemrég hallottam egy barátomtól: nem kell mindig jól járni. Akárhonnan nézem, zöldülü vagyok még az ultrák világában, minden tapasztalat, élmény segiti a fejlődésem, hosszú távon legalábbis biztos. Nyilván, jobban örülnék, ha azt mondhatnám, hogy idén minden versenyemből kihoztam a maximumot, de szerintem elraktam ezt a velencei kiruccanást is a megfelelő polcra, ettől ma is nyugodtan fogok aludni:) Szóval azt gondolom, nagyon jó tapasztalat volt (és Zsocáék is láthatták, hogy tudok futni, amin szerintem a dupla után meg is lepődtek:), másrészt sokakat megnevettethettem a beszámolóval :)6órás.jpg

Hát így jutottunk el az év utolsó versenyéhez, ami hagyományosan remek hangulatú siófoki Balaton-maraton és félmaraton meg harmad, meg hatod, meg aki akar, még 10km-t is futhat. Szóval nekem az égvilágon semmi dolgom nem volt szombaton, de egyrészt szurkolni akartam a szombaton futóknak, másrészt ilyenkor mindig inspirálódók is általuk, van abban valami eszméletlen motiváló, ahogy látod, hogy mindenki hogy küzd a saját céljaiért… Úgyhogy gondoltam jót tesz ez majd nekem is, ha megyek már szombat reggel (win-win:). Meg persze, mivel úgy alakult, hogy az utóbbi időben jól sikerült versenyek előtt mindig valami szolid esti programom is volt (Misina előtt unokatesóm legénybúcsúja, Maraton előtt Ákos 30. születésnapja), gondoltam a jó előre beharangozott buli is segít majd (ez be is jött:). Lényeg a lényeg, lezárásként egy tökéletesen sikerült félmaratonnal zártam az évet, a nem futóknak gondolom az 1:23-as (4 perces átlagon belüli) félmaraton nem sokat mond, de maradjunk annyiban, hogy erre annyira számítottam, hogy vasárnap hazaérve első dolgom volt levenni azt a (nekem) álomidőt rögzítő A4-es lapot a nagyszobám faláról, amit még augusztusban ragasztottam ki. Ennyi volt rajta: 1:29:59. Persze szombat esti kocogás közben már mondtam Danikának, hogy benne van a boogie a lábamban, jót fogok szerintem futni, de ezt az időt még 18 km-nél se mertem komolyan venni (ez persze nem gátolt meg benne, hogy ebben a tempóban kezdjek, már csak azért sem, mert úgy voltam vele, hogy ha az elején nem merek bekezdeni, esélyem sincs, azt meg magamtól nem szeretem elvenni…)ppic_Intersport_Balaton_Maraton2014_vas_felmaraton_1090.jpg

Erre persze lehet mondani, hogy akkor nem ismerem a saját teljesítőképességem, vagy, hogy akkor a maratonom mégse olyan jó, mert ezek szerint kb 10 perccel jobb is bennem volt, de hát ez a sport ezért is szép, én meg ezért vagyok amatőr, a saját határit kereső kis sportoló :)

Mondjuk ez az eredmény abból a szempontból nem hozott könnyű helyzetbe, hogy eldöntsem merre tovább, hiszen egy résztávos, vagy fartlek edzés nélkül, ha ilyen tempóban tudok közlekedni 21 kmeren keresztül, akkor itt még bőven van hely fejlődni... (persze az országos élmezőny 1:10-nél kezdődik, ami azért elég messze van még innen). A jövő évi dupla ironman világbajnokságot már kizártam (nem mondom, hogy mikor megtudtam, h VB lesz itthon, nem bizonytalanodtam el:). A futás biztos. Ugyanakkor azt gondolom, hogy bár nem tuti, hogy a testem erre a legalkalmasabb (ez nem gond, majd alkalmazkodik a fejemhez:), az abszolút határok feszegetése, az elsőre hihetetlen távok teljesítése (=ultrafutás) jobban vonz, mint más futókkal és a percekkel, másodpercekkel való versenyzést jelentő rövidebb távok (maraton és kisebbek). Bár amúgy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást (lásd Simonyi Balázs).

Ezt az évet már dupla ironmanként és ultrafutóként zárom, ráadásul minden idei versenyemen új egyéni csúcsot értem el és az országos élmezőny több távon sincs már messze. Ezeknél a cimkéknél fontosabbnak érzem, hogy az egy évvel ezelőttihez képest a triatlon és a futás hatására egy magát sokkal jobban ismerő, magabiztosabb és alázatosabb ember lettem.

Jövőre az elsődleges cél az ultrafutás (12/24 órás futások, illetve a főverseny az Ultrabalaton), de jó lenne faragni még 14 percet a maratonon is…amihez jópár téren még biztos bőven tudok fejlődni: regeneráció – nyújtás, pihenés, kaja, edzés: résztávos és fartlek edzések, edzéselmélet tanulás és kísérletezés, tudatosabb és több felkészülés (főleg fizikai, de fejben is), és ott van még a jövő évi görögországi álmom is, mint fő motiváció…

Bár nem versenyek voltak, de idén jutott energia a sport és más területek összehozására is: Spinningeltünk fogyatékosokkal, gyűjtöttünk adományt Lajkó Csabi Jótifutiján a Down kórosoknak, újítgattuk a malomvölgyi faházat, meg voltak km gyűjtő futások is (Akhilleus napi meg még egy télen is), szóval feszegetjük a határokat ilyen téren is :)SPinning.jpg

Korábban érintettem már a környezet szerepét. Ha csoportosítani akarom, akkor az ismerőseim közül sok van, akit abszolút hidegen hagy, mit csinálok (ez 1-2 embertől esik csak rosszul, mert amúgy valószínű velem se lehetne jót beszélgetni a csincsillák gondozási kérdéseiről). Van, aki néha, 1-1x gratulál, lájkol. Van, aki elismeri, amit teszek (és köztük sokan olyanok, akik még komolyabb teljesitményeket érnek el) és mindig buzdítanak, és van 3 ember, akinek különösen hálás vagyok. Az egyikőjük a kezdetek óta minden fontos versenyemen ott van, a saját szabadidejét, pénzét szánja arra, hogy nekem könnyebb legyen 1-1 őrültség teljesitése, segit előtte, alatta és utána is helyre rakni a dolgaimat. A másikójuk akkor (is) ott volt mellettem, amikor a legnehezebb órákat élte és éltem át, és bár lehet, hogy nem tudta, de én éreztem, hogy otthagyhatott volna egyedül küzdeni, mert erősebb volt jóval nálam, de szó szerint feláldozta a saját jó versenyét, hogy én tuti beérjek... A harmadik ember, akit bármikor bármivel felhivhatok, mindig van biztató szava, nem mellesleg óriási példát mutat (sport) emberségből is. Aki nem ismert volna rájuk, ők Danika, Mindum Karcsi és Dinyus. Szóval nekik baromi hálás vagyok. De ők ezt úgyis tudják.

dinyzol.JPG

dupla4.jpg

IMG_5641.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://ironyman.blog.hu/api/trackback/id/tr496932021

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása