Nem lesz rövid :), de a verseny és a felkészülés se volt az…:)
Nem tudom, honnan kezdjem, mondjuk számokkal. 33 óra 30 perc 9 másodperc. 7,6 km úszás, 360 km bicikli (3300 méter szintkülönbség), 84 km futás. 400 teljesítő a Világon. 40 magyar, én lettem a 3. magyar, akinek 30 éves kora előtt sikerült, országos bajnoki 8. hely, Világkupa 13. helyezés. Elégettem kb 20.000 kalóriát, úgyhogy most lógok a hasamnak 317 db raffaellóval:) Brutálisan nehéz volt. Rengeteget készültem rá, edzéssel és mentálisan is, de minden elképzelésemet felülmúlta. Tavaly, amikor eldöntöttem október végén, fogalmam sem volt, hogy mit vállalok. Úgy sem, hogy láttam Karcsit szeptemberben, ott voltam mellette. Belülről ez egész más. Olyan mélyen benn a fáradtság, legbelső éned mélyében, ahol én még sosem voltam, és nem percekig, hanem órákig. Amikor még vissza van egy maraton... Éppen ezért még nagyobb tisztelet jár azoknak, akik képesek visszamenni és megcsinálni újra. Na, nézzük a versenyt J
A verseny hetében már szerettem volna szabadságon lenni, csak fejben készülni. Ezt persze keresztül húzta egy pályázat, így kedd éjjelig még dolgoznom kellett. Kész lett így is minden indulásra, csak hát nem épp ideális körülmények közt.. Sebaj, úgyse ezen múlik :) Danikával mentünk fel, időben Velencére is értünk. A szállás király, a panziósok viszont ritka bunkók voltak, de ezzel (sem) nekem kellett foglalkoznom. Itt szeretném megemlíteni, ami egész hétvégére igaz: Danika, Bálintka és a szervezők munkája révén, nekem tényleg csak a versenyre kellett koncentrálnom, ami akkora könnyebbség volt, hogy nem is merek belegondolni, ők mit melóztak ez a hétvége alatt… Félelmetes.
Szóval csütörtök délután gyors hematocrit teszt (vérplazma sürüség mérés), regisztráció, aztán pályabejárás bringával. A főszervező Nádasdi Zsolttéknak az utolsó napokban változtatni kellett az útvonalon, így egy gyorsabb, biztonságosabb pályát kaptunk. Könnyűnek, síknak nem nevezném, de erről majd később :). Szóval szinte minden versenyző jött, tekertünk egyet, aztán ünnepélyes megnyitó.
Az, hogy ez egy Világkupa volt, adott az egész hétvégének egy olyan pluszt, ami miatt nagyon örülök, hogy erre a versenyre neveztem. Kezdjük ott, hogy olyan hihetetlen sportemberekkel lehettem egy pályán, sőt ők gyakorlatilag befogadtak maguk közé, mint Guy Rossi (66 éves, összesen 300 Ironmant és 65 Dupla Ironmant teljesített), Szőnyi Feri (SPART ATHLON, Race Across Amerika többszörös teljesítő, 20 napos Ironman világcsúcstartó, AZ ULTRATRIATLONISTA, Rokob József, 30napos Ironman Világbajnok, Malatinszky Zsófi, Dupla Ironman világbajnok, hogy csak a legnagyobbakat említsem. A mezőnyt jól jellemzi, hogy a sajnos napszúrást kapó cseh lány kivételével mindenki szintidőn belül célba ért…
Szóval a név szerinti bemutatásnál és bemutatkozásnál gyorsan ki is derült, hogy ki vagyok és mit csinálok itt, rajtunk is maradt Karcsival a Mester és Tanítványa állandó jelző… Tekintve, hogy messze a legfiatalabb és legrutintalanabb induló voltam, mesteremnek lehetett volna tekinteni mindenkit… Szóval Világkupaként abszolút a sportág krémje jött el (2-3 világklasszis hiányzott csak), ami egyrészt megtiszteltetés volt, másrészt nagyon kellett arra figyelnem, hogy ne hozzájuk hasonlítsam magam verseny közben. Ne az eredményeiket figyeljem és közben a saját teljesítményem húzzam le (persze, nem sikerült teljesen kikapcsolni, Szőnyi Ferit dombon fel előztem, 200 km után, nyilván utána úgy otthagyott, hogy 120ig se ment fel a pulzusa, de akkoris :). Azt gondolom, hogy ez sikerült, sokkal inkább ösztönzőleg hatott rám, hogy velük egy futamban mehettem, ráadásul legtöbbjük hihetetlen szimpatikus figura.
A technikai értekezlet tartogatott meglepetéseket. Sajnos, bármennyire is reménykedtem, se motoros kiscsónakot, se békatalpat nem használhattam úszáson, így a kalapács és vizicsillag átmenetű úszás „tudásom” este youtube-os úszástechnika videók nézésével próbáltam javítani... :) :)
Ami viszont tényleg nem volt vicces, hogy bringa és futás alatt is tilos volt zenét hallgatni…Az egy dolog, hogy órákat válogattam, az egy másik, hogy mondjuk bringán 13-14 órát egyedül kussban fejben bírni nagyon nehéz. Szerintem nekem 15-20 percet segített volna. Sebaj, megoldottam :)
Gyors tésztaparti, kis barátkozás a többiekkel – külön ki kell emelnem az osztrák párt: 40 körüliek mindketten, Alexandra tripla IM-et is csinált már, Walter akkor ismerte meg és szó szerint a tv elől állt fel és kezdett sportolni Alexandrával. Most mindketten megcsinálták, de hogy! Végig mosolyogva, viccelődve, a többieknek szurkolva, sőt: Alexandrának arra is volt ereje, hogy a bringa közben megálljon táncolni egyet Kremmer Zoli müsorvezetővel… Óriási emberek, hihetetlen kitartással, életörömmel. komolyan a verseny fénypontjai voltak.
Naszóval, irány vissza a szállás, és egész jót is aludtam:) Reggel 5:30-as ébresztő, reggeli és irány a központ. Kicsit tökörésztünk fenn, így sok időnk nem maradt hangolódni: neoprén fel, nyitó kubai kis muzik és irány a víz! Az elmúlt hetekben szántam időt arra, hogy minden nevezettről minél többet megtudjak, így az úszásra azt találtam ki, hogy szépen beállok Hegyesi Tomi mögé, aki amellett, hogy kb 195 centi, mellen 1:30 körül úszik 3,8 km-t, tehát nekem tökéletes tempót tud és jó lábvizet adhat... Két körig maradtam is, pedig Tomi gyakorlatilag úgy úszik mellben, hogy nem használja a lábát, így lábvize sincs..:( Cserébe megcsikáltam párszor, hátha észbekap, de nem :) Viszont mivel Karcsi is ott küzdött 30-40 méterrel előttünk, gondoltam a tempó nem rossz (az órámat elfelejtettem elindítani, csak a 3. körnél jutott eszembe..:) Szóval 2 kör után gondoltam, akkor megyek én előre, dolgozok én többet, de 200 méter után láttam, h Tomi nem jön, maradt a saját tempójánál (1 kör 470 méteres téglalap volt, 16-ot kellett összesen teljesíteni), igy az a tervem, hogy majd egymást segitve haladunk, bedőlt... 3-4 körbe került, amíg utolértem Fodor Gabit. Ez sajnos kikerülhetetlen volt, nem szerettem volna ennyit egyedül úszni, mert 30-40%-kal több energiakiadás, mint jó lábvízen, de mivel borzasztó úszó vagyok, nem volt más választásom, mint tempózni és megpróbálni utolérni valakit. Közben elkezdtek lekörözni, de olyan tempóval, hogy azt hittem, Phelps, Cseh Laci és Ian Thorpe titokban nevezett… Szóval a 6. kör fele körül megcsíptem Gabit, aki gyorsúszó létére egyenesen tud úszni, ez nyílt vízen igen ritka és nagy kincs:) Szóval beálltam mögé és haladtunk. Danikával azt beszéltem meg, hogy a felénél és a ¾-énél jövök frissíteni, de úgy döntöttem, nem hagyom elúszni a „motorom”, csak a 11. körben mentem egy kis banánért. A félidőm 1:31 lett, ami a vártnál is jobb volt, meg is nyugodtam kicsit, főleg, hogy Karcsival együtt indultunk neki a következő körnek. A 11. körben hagytam elmenni Gábort (haha:)), frissítettem és egyedül toltam tovább. Innen kicsit lassabb tempó ment, de próbáltam kímélni a lábaimat (főleg a balt, mert féloldalasan úszok, a jobbat alig használom lábtempónál…). 3:20 körül jöttem ki a vízből, nekem tökéletes idővel! Gyors depó, 2 lekváros palacsinta (éhes voltam, ami bringa előtt nem jó jel), és irány a kedvenc számom… Karcsi pont 1 kört vert rám az úszás 2. felén, ami azt jelentette, hogy kb 15 perccel volt előttem. (Őt külön figyeltem, mert a tavalyi kiegyensúlyozott versenyzése alapján jó „kapaszkodónak” gondoltam a részeredményeit, amire nagyon szükség van egy ilyen versenyen). Szóval 3:32-es versenyóra állásnál indultam neki a bringának. Az első 3 kört eléggé megnyomtam, kb 31-32-es átlaggal mentem és folyamatosan ettem. A sós palacsinta, amit előző este sütöttem a legjobb ötlet volt, e mellett energiaszelet, banán, iso, kóla és 2-3 gél biztosította az energiapótlást! Szóval az elején élvezkedtem kicsit a lejtőkön (oda-vissza pálya volt, így minden megmászandó emelkedőt visszakaptunk lejtőként (bár a verseny 2. felében pont forditva éreztem..:), de láttam, hogy sok lesz, szépen vissza is vettem. A 3. körre utolértem Karcsit, onnan a bringa végéig előzgettük egymást, 1 körön belül haladtunk végig. A 12. körig kb. 2 körönként (1 kör 14 km volt) álltam meg kulacs cserére, kajafelvételre, 1-2 percre, aztán a 170 km-nél tartottam egy fél órás pihit: mellékhelység és egy gyors masszázs is belefért. Nem éreztem magam rosszul, de a masszázs sose ártott még meg:) A pihivel együtt is 6:45 lett a bringa első fele, ami lényegesen erősebb, mint amit menni akartam, úgyhogy innen kicsit taktikát váltottunk: körönként álltam meg 2-3 percre, és próbáltam a 35 perces karikákat tartani. Ahogy emlékszem ez nagyjából sikerült is. 21 óra körül felkerült a fejlámpa is (akkor már 10,5 órája tekertünk, versenyidő 14 óra). Nagyon jól éreztem magam biciklin, 200 km-ig folyamatosan ettem, ott rakoncátlanodott csak a hasam. Érdekes módon pont akkor kezdtem újra jobb köröket menni, 220 körül megint becsúszott 31-es átlaggal egy:) Aztán persze visszaütött, h 2 óráig semmi nem ment le a torkomon, kóla és víz kivételével, az utolsó 100 km-en szép lassan dögrovásra kerültem. Ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy a dombokon lefelé nem tudtam úgy nyomni, így az emelkedők elején nem volt már lendületem, többet kellett szenvednem felfelé. Nagy baj nem volt, csak a köridők lettek kicsit gyengébbek...
Ja, ilyenkor szokták kérdezni, hogy min járt az agyam ennyi ideig.. hát a beszámolót fogalmaztamJ
Persze a felét már elfelejtettem, viszont 1 jó dologgal elütöttem az időm: összesen 8 komolyabb emelkedő volt a 14 km-es körökön. Minden emelkedőt elneveztem egy barátomról, ismerősömről, valamilyen tulajdonsága alapján: volt, akivel az elejétől megtaláltam a közös hangot, sose okozott csalódást. Volt, aki hullámzott, minden körben más volt. Volt, akiért nagyon kellett szenvedni, de megérte, a legszebb kilátást adta. Nem mondom meg, melyik emelkedő "ki" volt, de egyrészt amíg ezeken küzdöttem mindig az adott ismerősömre gondoltam, így sokkal rövidebbnek tűntek, másrészt el is határoztam, hogy minden érintettnek majd külön megköszönöm a „segítségét”:)
Szóval szépen elfáradva, sötétben tekeregtünk már több mint 10 órája, az ufók (Szőnyi, Ratasepp, Rokob és Ghislain (a nemzetközi ultratriatlon szövetség elnöke, sokszoros dupla teljesítő, úgy néz ki, mint egy testépítő…) eredményei is estek már vissza. Jól mutatja a pálya nehézségét, hogy csak az észt srác és Szőnyi Feri tudott 30-as átlagnál jobbat menni, de Feri is 1 órával gyengébbet mint, mint a pályabejáráson ígérte…
Szóval az utolsó 5-6 kör (80 km) már nem nagyon hiányzott, de „sokat beszélgettem a barátaimmal” és haladtam, nem tüzött a nap végre, de hideg sem volt, a szelet is megúsztuk nagyjából… nem én lettem volna persze, ha az utolsó kör fordítójánál nem merül le a fejlámpám, így a csak dísznek feltett két ledes kis jelzőkém maradt a vaksötétben…:) izgi volt legalább :)
Karcsi előttem 10 perccel végzett, így együtt depózhattunk, minden előzetes várakozáson belül, 18 órás versenyállásnál, hajnali 1-kor kezdhettem is a futást! (Bringán mindössze 3 magyar ment jobbat nálam, összességében élveztem ezt a részt, feküdt nekem!) Akartam volna egyet masszíroztatni, mert nagyon beállt már a combom, de a masszázssátor a kör másik végén volt, így egy kört futnom kellett. Malatinszky Zsófi jött épp, hát csatlakoztam… 6:10-es kör lett belőle, meg mégegy, aztán tényleg jöhetett egy masszázs, ahol sok jó hír nem várt: úgy be volt állva a combom, hogy 1: vagy szétszedik, de akkor kell egy kacsa is mellé, és lábra nem állok, vagy óvatosan gyúrják kicsit, de ne erőltessem, mert az izom húzza a szalagot, ami szakad…Hát köszi, 81 km-t kellett volna még futnom..10 percet dolgoztam rajtam, aztán nekiindultam. enni már szilárdat szinte semmit nem tudtam, de haladgattam, sőt Karcsi is kezdett belejönni. Mondjuk a futópálya nem lett a legtökéletesebb: 1,5 km, kétharmada a strandon belül, de a többi rész egy kavicsos, kivilágítatlan földúton…(végig a Velencei tó mellett, hajnalban azért szép volt:). Szóval 15-18 km-ig még kocogtam, aztán a frissítőnél együtt ettünk Karcsival. Addigra Szőnyi Feri úgy megzuhant, hogy menni nem bírt (nem is hittem a szememnek, majd jobban lett, aztán megint kifeküdt egy fél órára, látszik, hogy mindenki emberből van, az viszont az Ő nagysága, hogy ebből is fel tudott állni), Ghislain feküdt, vagy sétált, és jópáran már csak zombi üzemmódban közlekedtek (persze a hihetetlen teljesítményeket is említsük itt meg: az észt srác, aki tavaly októberben felmondott a munkahelyén, kiköltözött a Kanári Szigetekre és CSAK erre a versenyre készült, pl 5:30-as ezreket futott, de Rokob Józsi is darált, sőt, Fodor Gábor, akivel kb együtt szálltunk le a bringáról, akkorát futott, hogy alig hittem el, be is ért OB 2.nak…
Szóval Karcsival tanácskoztunk, megbeszéltük, amit meg kellett, számoltunk és arra jutottunk, hogy innen két megoldás van: vagy erőltetjük a futást, kockáztatva a befejezés biztonságát, vagy elkezdünk tempósan sétálva haladni, és meglátjuk, hogy változik az állapotunk (Karcsi ugyan úgy járt a masszázsnál mint én, ő se kért kacsát..:). Szóval 20 km-től erősen tempós sétába kezdtünk. Fájt. Nagyon, már akkor is, pedig még fel se kelt a nap és vissza volt még 64 km (40 kör). Hajnali fél 6kor beért Ratasepp, majd Rokob Józsi is. reggel 8 órára (versenyidő szerinti 25 óra, 27 órája ébren), meglett az első maraton, ami azt jelentette, hogy 11 óránk maradt még 42 km teljesítésére. Ez így remekül hangzik, de addigra már minden lépés fájt. A térdem beállt, a vádlim görcsölt, a sipcsontom elütti izom égetett, ráadásul elkezdett sütni a nap is, 35 körül lett 11 felé hirtelen… Szóval bár közelinek tűnt, nagyon messze volt még a vége… Karcsival együtt mentünk végig, megvártuk, ha a másik mosdóba ment, evett stb…Beszélgettünk sokat, aztán egyre kevesebbet…:) Minden körben örültök, mosolyogtunk, biztattuk, akire ráfért (tehát mindenkit:)),de erőnk az már szinte semmi sem volt… ez az utolsó szakasz volt, amire készültem fejben. Pár körön jött velünk Zsófi, Alexandra, a végén Pali is, szóval a társaságra nem lehetett panasz :)
Azt gondolom, hogy egy Dupla Ironman teljesítéséhez alapvetően 2 dolog kell: fizikai állóképesség, és motiváció, vagy talán jobb szó az eltökéltség. Amikor a tested már feladná, akkor kell a fejed. Ott, akkor már 1 lépés se hiányzott, olyan hullafáradt voltam, mint életemben soha, de haladtunk, még leülni se ültünk le. Minden körrel közelebb kerültünk… Ahogy egyre melegebb lett, egyre többen fejezték be, egyre több fürdőző jött, befutott Virág, megérkeztek Andriség, Ákosék, majd Dinyusék (bringával, Pécsről!!!), mind mind apró jelek, hogy lassan itt a vége… Minden körben számolgattam, 33-34 óra közt be kellett, hogy érjünk… De elhinni nem mertem, az utolsó előtti kör végéig nem.
Aztán eljött az is. Ahogy áthaladtam a chipszőnyegen az utolsó előtti körön, megkaptam a magyar zászlót, leültem a frissítőpontunkon, felvettem a Fittbikeos polot és megvártam Karcsit, mert a legelejétől még ő egy körrel le volt maradva tőlem… Aztán beért ő is, együtt mentünk végig az utolsó körön, a magyar zászlóval a kezünkben…Óriási élmény volt. A cél előtt 200 méterrel a kezébe nyomtam a zászlót, előre engedtem, én megálltam. Befutott, de szinte be sem ért, már jött is ki, odaadta a zászlót és jöhettem én. Sajnos nem emlékszem innen minden részletre, eszembe jutott, hogy miért, mennyi munkával érhettem én ide, mit is ér ez valójában. Amikor az is eszembe jutott, hogy aki a legbüszkébb lenne rám, sajnos már nem lehet velünk, akkor el is tört a mécses. A magyar zászlóval befutottam, jöttek az ölelkezések gratulációk, a hagyományos légvédelmi jelző kürt tekerés, csoportkép, majd egy interjú, amire nem emlékszem egyáltalán:) Itt várt még egy meglepetés: Karcsi annyira hitt bennem, hogy előre csináltatott egy Fittbike-os Dupla Ironman-es polot nekem, amit itt a célban át is adott… Azt hiszem ehhez sem kell kommentárt fűznöm…
Még egy dolog: Lajkó Csaba. A magyar ultrafutás abszolút legjobbja, évek óta, amióta figyelemmel követem ezt a sportot, példaképem. Az elsők közt jött gratulálni, köszönteni, és ez a két óriási sportember gesztusa mutatja igazán, hogy miről is szól ez a sport, mit is jelent közéjük tartozni. A közvetlenség, humor, a segítőkészség, a másik eredményeinek, erőfeszítéseinek maximális tisztelete, mind mind jellemző, és el sem tudom mondani, milyen jó érzés, hogy ebből most nekem is kijutott kicsit és ha talán már kicsit közéjük tartozom, mutatja is az irányt...
Megkaptam a „kötelező masszázst” , hát az se volt kellemes :) kicsit üldögéltem még és irány a szállás, tus, kis pihi és vissza az ünnepélyes eredményhirdetésre. Itt még az érmeket is megkaptuk, közös fotózás, búcsúzkodás, aztán vissza a szállásra, pihire és alvásra vágytam csak…
Felfogni még nem tudom. Fájt, élveztem, szerettem, kitartottam, untam, gyűlöltem, de csináltam. Most még élvezni fogom és sokat visszaemlékezni mindarra, amit közben átéltem, azokra, akikkel együtt versenyezhettem… Aztán majd idővel, lehet, hogy újra elhatározok valamit…:) Addig is pihi és hó végén a Pécsi Szarvasok csapatával meghódítjuk Nagyatádot!!
Végszóként szeretném mindenkinek megköszönni a szurkolást, akár személyesen akár fb-on, telefonon, bárhogy. Sok-sok erőt adtatok a nehéz pillanatokban! Gratulálok minden célba érkezőnek. Külön szeretném megköszönni először is Mindum Karcsinak, mesteremnek :) és Dinya Illésnek aki 3 éve szép lassan rávitt az útra…
