Előre szólok, hogy ez itt inkább ilyen agymenés. Közgazdász vagyok, mégsincsenek benne számok, úgy tessék olvasni :) Amit most leírok, az inkább egy érzés, lehet vele vitatkozni, sőt, mondhatni elég egyedi a szemszögem :)) ezek nagyrészt a dupla utáni gondolatok, érzések, de szerintem jó részük igaz talán egy ironmanre, maratonra, de egy spinningmaratonra is.
Mi az értelme egy dupla Ironmannek?
Lehet vele nagyzolni:) De ezért senki sem csinálja, az biztos. Aki itt van, az tiszteli annyira a befektetett munkát (nem csak a sajátját), hogy tudja, hol a helye. Aki ezt megcsinálja, annak rengeteg edzése, verejtéke van benne, nem tehetségből teljesít.
Maga a teljesítés öröme, megvalósítása több szinten hat az emberre: visszaigazolásként. Megerősítésként, hogy ha valamit elhatározol, áldozol érte, akkor az sikerülhet. Érdemes küzdeni. Persze, egy ez lecsupaszított világ, hiszen a normális életnél sokkal kisebb a külső tényezők szerepe (95%-ban rajtad és a segítődön múlik), ki lehet zárni szinte mindent. Természetesen egyedül nem megy, de a dupla IM teljesítéséhez hozzá tartozik egy jó (1-2 fős) csapat és a logisztika megszervezésének képessége is. Szóval megerősítés. Aztán felmérő. 3 szintet mér. Megmutatja, milyen ember vagy, mennyit bírsz mentálisan és mennyit bír a tested fizikailag. Érdekes, hogy ha ezt a 3 értéket külön-külön összeadnánk, az kevesebb lesz, mint ha együtt vesszük figyelembe őket (1+1+1 az nagyobb mint 3). Nem mondom, hogy csak hibátlan, szent emberek teljesíthetik ezt. Dehogy. Sőt. Itt a hiányos képességek, készségek kompenzálása, javítása a legfőbb cél, a legfontosabb feladat. Én legalábbis így éltem meg.
De mi értelme van? Ady mondja: „Csupán a viharért nem jártam viharban. Becsületes szívem becsületes jussát kerestem a harcban”. Ha megcsináltam úgy, hogy nem ad erőt 1-2-10 év múlva, akkor nem volt semmi értelme. Olyan ez, mint ahogy a falmászó biztosítja magát. Felér valahova, bever egy „szöget” a sziklába beakasztja a kötelét és tudja, hogy innen már nem eshet nagyot. Egy dupla teljesítése egy ilyen szög az életben. Persze, nem ennyire konkrét, kézzel fogható, inkább lelki szög. De akkora, és olyan magasan van, hogy lehet, hogy nem is kell több sok-sok évig. Majd 1-2 versennyel még ráverek, hogy ne lazuljon ki, de újra sokáig nem lesz talán szükség.
Ez egy közösség. Egy elég szűk klub. Az ultrások. Sok minden köti össze őket: a kitartásuk, a maguk felett aratott győzelmeik, a másik küzdelmeinek tisztelete, a becsületes verseny szeretete. Jó kicsit közéjük tartozni. Jó volt kívülről is látni őket, egyfajta vágyakozással néztem mondjuk Sárváron, ahogy köszöntötték egymást. Velence után párat én is személyesen ismerhetek.
A Balczó filmben (Balczó András: A küldetés) hallottam pár dolgot, ami nagyon igaz. Az egyik a közösség szerepe. Balczó azon vívódik, hogy ő nyer-e a közösség által, vagy a közösség nyer-e őáltala. Én azt gondolom, ez némileg rám is vetíthető, legalábbis a közvetlen környezetemre és a Fittbike-ra. De az első megoldás a jó nálam és csak a nagyon szűk körömre a 2. verzió: vagyis én mindenkitől kapok erőt, tehát én nyerek általuk. És minél közelebbi emberről beszélünk, annál inkább ő is énáltalam. Ha mást nem, egy utat mutathatok. Ezért sem hagyom abba, nem leszek one-hit-wonder sportoló:)
De ezek mind külső motivációk, amik önmagukban semmit nem érnek. Vagyhát régen rossz, ha egy ilyen versenyt csak kifelé szeretnél megcsinálni, talán nem is lehet. Kell egy nagyon komoly belső inspiráció is. Valami, ami a külső körülményektől független. Hogy magadért akarod, hiszel benne, hogy belülről leszel több, értékesebb, ha megcsinálod. Lehet, hogy lesz majd olyan szituáció az életedben, amikor konkrétan ez fog erőt adni, lehet, hogy annyira beépül, hogy soha észre sem veszed, hogy mennyire erősített meg az életedben, de hogy csak nyerhetsz vele, az biztos.
Aztán kell talán egyfajta állhatatosság. Szerencsére már nem az 50-60-as években élünk, de azt gondolom, hogy van bennem egyfajta falusi bizonyítási vágy. Megmutatni, hogy nem minden a kapcsolatokról, mutyizásról szól. Az egész életemre igaz, hogy önerőből jutottam oda, ahol most vagyok. A triatlon ennek a leképezése: 3 éve sincs, hogy 5 km-t tudtam max futni. Ide lehet jutni szisztematikus munkával, márha ez munka. Nekem ugyan nem :) És itt megint csak ki kell emelni az utat. Ha ez nyögvenyelős, akkor nem ér az egész sokat. Az se mindegy persze, hogy mennyire rögös az az út, ha van, aki utat mutat, segít, így-úgy, sokkal könnyebb minden (köszi, Dinyus, Karcsi, és mindenki)...
Az emberek mindig a tehetségeket csodálják. Én nem. Lehet azért, mert sose voltam igazán tehetséges semmiben. Nekem sokkal többet ér egy kiszenvedett siker, ami mögött rengeteg meló van, mint egy tehetség félig flegma győzelme. Usain Bolt tökéletes példa. Biztos vagyok benne, hogy nem az ő futásában van a legtöbb meló, mégis mindig ő nyer... Az IM más, itt is kell adottság, nyilván, de az alázat, munka az, ami megkülönbözteti az elsőt a másodiktól.
Innen kifelé és befelé ez jelen lesz az életemben. Az arányok persze érdekesek, ha valaki eljön hozzám, mit lát? Nincsenek kinn a rajtszámok, csak a fontosabb érmek, oklevelek. Összesen 1 polc. Van tetoválásom, és lesz még 1. Ez is inkább kifelé szól. A tigris jelképet csak a triatlonosok ismerik (az IM logot is), tehát ez inkább a csoporthoz tartozást mutatja, mint ahogy 1-1 versenyen a polo viselése is. Minden más változatlan. Én szívesen beszélek a triatlonról, versenyekről, de szeretném, ha ugyan úgy, mint eddig, másról is lehetne velem beszélgetni, nem szűkülnék be, sőt, a nyarat kifejezetten ilyen irányba szeretném vinni. Az meg valahol normális talán, hogy most, 1 héttel a dupla után még sokat jár ezen az agyam, de szép lassan visszatér minden a rendes kerékvágásba.
A másik dolog az arányok kapcsán, hogy mennyit érdemes áldozni egy ilyen kapaszkodóért. Én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy boldog legyek, 3 dolog szükséges: legyek jó ember, legyenek szellemi kihívások az életemben és legyek rendben fizikailag, testkulturálisan. A sorrend is ez talán. Abba, hogy legyek jó ember, beleértem minden kapcsolatom, emberi tulajdonságom. Azt gondolom, hogy bár talán ettől állhat első ránézésre legmesszebb a dupla teljesítése, pedig nekem pont ezen segített a legtöbbet. A szellemi kihívást elsősorban a munkahelyeim biztosítják (abba most nem mennék bele, hogy miért kell gyakorlatilag 3 különböző nekem), meghát a monotoniatürés is valahol ide sorolandó talán. A fizikai kihívást nem kell magyarázni, a 3 alapvető állóképességi sportban 33 órán keresztül küzdeni, ennek megfelel (ettől még nem tudok pl táncolni rendesen, szóval van kihivás itt még bőven:)
És ha már arányok. Megőrizni a munka-sport-magánélet 3szögben az arányokat. Sikerült-e? Nem biztos, hogy mindig. De nagy tévedés nem lehet. Mivel semmiben sem vagyok kiemelkedő, tehetséges, ezért csak úgy lehet sok sikerélményem, ha több dolgot csinálok egyszerre. Az élet mindegyik terén van örömöm. Van időm a barátaimra, van magánéletem, van egy kutyám, azt gondolom, hogy helyrehozhatatlanul nem borult fel ez a 3szög. A felkészülés közepébe belefért egy 100 órás tanfolyam hétvégente. E mellett készültem a duplára. Sőt, évi 10 napot önkénteskedem a Bátortáborban. Nem nagyon nézek tv szennyet. Nem szoktam félnapokat fetrengeni. Ha akarod, belefér. Persze nekem nincs (mégJ) gyerekem. De sok kispapát, mamát látok befutni IM-en, duplán is voltak páran...(ennek a hátterét nyilván nem ismerem).
Érdekes dolog a verseny lélektana, a belső harc. Amíg nem fáj semmi, amíg csak kicsit fáradt vagy, addig majdnem olyan, mintha nem csináltál volna semmit, nem is ezért jöttél:). A fizikai edzéssel ezt lehet kitolni, de szerintem képtelenség a verseny végéig, akármilyen tempóban is haladsz. Amíg jól érzed magad, élvezed a bringázást, addig jó, örülsz is neki, de tudod, hogy marha sok van még vissza, ez vissza is fog, lesz rajtad egyfajta nyomás, ez nem az önfeledt joyride ideje. Mindenki máshogy számol, máshogy próbálja manipulálni az agyát, hogy úgy érezze, belátható távon belül van már a vége. 180-ig kb gond nélkül mentem. Ott azon gondolkodtam, hogy annyit, amennyi visszavan, már vagy 15x tekertem életemben. 240 körül azon járt az eszem, hogy Danikával milyen könnyen mentünk annyit, amennyi vissza van, múlt hétvégén. Amikor 80 volt még hátra azt számoltam, hogy Sellyéről se érnék vissza, és itt vége is mindig a mondatnak, soha nem teszed hozzá, hogy jó-jó, de akkor nem 15 órája csináltad már... A futáson akkor még egyáltalán nem gondolkodsz, csak a bringa befejezése a lényeg. A megtett távok pedig megerősítésnek szolgálnak: már túl vagyok x száz kilométeren és milyen jól érzem magam, vagy 2 körrel ezelőtt mintha lassabban jöttem volna fel ezen a kva meredek dombon... Aztán végzel, átállítod az agyad (és a tested) és kezdődik újra a matek...Már csak 2 maraton. Csak 4 félmaraton. Csak 1,5 km és újra ihatsz egy kis meleg levest... Folyamatos kapaszkodók, ahonnan lépkedsz tovább... Itt vettem észre egy marha érdekes dolgot: Amikor sokat futsz, bringázol, 5-10-20-30-40 km kezd egyre kevesebbnek tűnni, nem akkora kihívás már, nincs meg az a fajta elérhetetlensége, tisztelete ezeknek a távoknak, mint a legelején. Amikor egy duplán visszavan még egy maraton, akkor újra úgy nézel rá, mint amikor legelőször gondoltál bele, hogy de jó lenne egyszer lefutni. Maga a táv visszaveszi az eredeti státuszát. Újra ugyan abban a fényében ragyog. Talán innen is eredhet, hogy pl a Fittbike az a közösség, ahol ha egy új futó kitűzi és megcsinálja azt a fél- vagy teljes maratont, de akár 7 km-es versenyt, akkor azok, akik már rutinosabbak, igenis elismerik a teljesítményét, hiszen ők ugyanúgy átélik minden verseny végén...Egy dupla végén teljesített maraton legalább olyan nehéz, mint az első. Sőt...
Ilyenkor persze már az is benne van, hogy csak azért sem adom fel, csinálom 28 órája, még max 5 van vissza... Hogy fogok tükörbe nézni, ha 5 órát nem tudok még kocogni, gyalogolni? Ez persze megint csak a saját agyad manipulálása, de valahol erről is szól ez a sport. Kikapcsolni a tested és az agyad „normális” működését, felülírva valamivel, amire csak vágyakozol. Van a Rothi Ironmannek egy hivatalos dala, annak egy sora ez: inside my heart is there a big black hole? Instead, there is a golden control of my body, heart and soul. Na ez a golden control az, ami maga az eltökéltség. Az a marha nagy szerencsénk, örök igazsága az ultrásoknak, hogy minden lépés, kör, tekerés közelebb visz a célhoz. El fog telni valahogy az a visszalévő x óra. Közben soha nem gondolkodhatsz azon, hogy miért csinálod. Nem keresed logikus értelmét verseny közben. Azok, akik épp strandra jöttek, biztos, hogy holdkóros barmoknak néztek minket. Bizonyos értelemben azok is vagyunk :)
Tökéletesen ide illik egy idézet a Momo-ból (először pont Karcsinál láttam fb-on, aztán elfelejtettem, és mikor a könyvet olvastam tavaly nyáron, egyből ráismertem): „Az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná. Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni. Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre. Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. Ez fontos.” (Michael Ende: Momo)
Bár kívülről talán annak tűnik, de ez nem egyszerű sportág. A tested ismerete, a tudatosság teheti könnyebbé. Ha nem edzel eleget, esélytelen vagy. Ha nem használod az agyad közben, nem figyelsz a tested jelzéseire, ha nem tudatosan frissítesz, választasz tempót, esélytelen vagy.
Volt 2 rövid idézet a bringámon, a könyöklőn. Az egyikről nem beszélnék. A másik a Bátortábor dalának egy sora. Sok minden miatt került fel épp az, de a legfontosabb talán, hogy emlékeztessen: ez egy választott kihívás. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy itt nincs igazi tétje a teljesítésnek. Ha nem sikerül, akkor nyilván majd rosszul érzem magam tőle, és ez változtat majd valamilyen irányba. De nagyon sokan vannak, akik nem ilyen szerencsések. Gyerekek, akik abba születtek bele, hogy nincs más esélyük, mint menni előre. A Bátortábornak köszönhetően nem egyet ismerek közülük, szerencsére. Rengeteget tanulhatunk tőlük, azért is szeretek menni közéjük. Amikor nekem nehéz (saját döntésem miatt), mindig eszembe jutnak. És még egy dolog, ehhez kapcsolódóan:
Sokmindenkivel beszélgettük, hogy amikor az ember egy dologra koncentrál ennyire, levetkőzi a felvett, szocializációs mintákat. Kibújik belőle a legbelső énje, habitusa. Ha egy gyerek képes két injekciókúra és órákig tartó hányás közt mosolyogva játszani, akkor nekem mindig kell, hogy legyen energiám mosolyogni, nevetni, 2 kedves szót szólni. Nem tudom, hogy ilyenkor ki az, aki erre még tudatosan figyel, nekem sajnos néha kell, pedig legbelül még 5 éves gyerek vagyok és nem áll távol tőlem a jókedv:). Én tuti nem okoskodom 30 óra után mással, hogy hogyan is kéne frissíteni, nem ordibálok a segítőimmel, és remélem ez mindig így is marad.
Sokan „nem dicsérték” a szervezőket, a bringa és futópálya miatt.
Nekem ez külső körülmény, de olyan apró, hogy nem is foglalkozom vele, mint hogy fújt a szél (én észre se vettem). Ezt adták, ezen kell végigmenni Mindenkinek, nincs kivételezés. Egy dupla Ironman úgyse könnyű, tökmindegy milyen dombos a bringapálya. Olyan jó ezt megszokni egy olyan sport (kézilabda) 15 évig való üzése után, amit magukat bírónak nevező egyének képesek másnak tönkretenni. Csak egy érzékletes példa: itt is vannak versenybírók. Amikor bemutatták őket – a beidegződések miatt – valamiért rossz érzés fogott el. Aztán amikor ők jobban szurkolnak neked, mint a nézők, amikor segítenek defektet cserélni, viccelődnek, bíztatnak, akkor rájössz, hogy az az óriási különbség, hogy ők itt veled vannak, a kézilabdában meg a tehetségtelen, megkeseredett egykori „játékosok” próbálják a te károdra a saját maguk egóját helyreállítani (legalábbis azon a szinten, ahol én játszottam). Persze ehhez az is kell, hogy ez egy másik közeg legyen. Itt nem az ellenfél és a bírók megtévesztése a cél, nem a szabályok kijátszása, elferdítése visz eredményre. Ilyen értelemben ez sokkal inkább sport, mint amit például épp Braziliában mutattak be az elmúlt pár hétben.
Nézők, szervezők.
Nádasdi Zsolti maga is többszörös Tigris. Útvonalat biztosított Pécsi Peti, aki szintén duplát teljesített, és barátnője Gyebnár Évi magyar bajnok ultrafutó. Lajkó Csaba kaját osztott (most épp 500 km-t fut a Down kórosokért…). És biztosan nem láttam/ismertem meg mindenkit... Veszprémi kézilabda meccseken szokták mondani, hogy hozzáértő a közönség (mert amikor nem megy a csapatnak, hangosabban szurkolnak). Na ha azok ott hozzáértők, akkor itt mi volt? Amikor látták, hogy mennyire szenvedünk, senki se mondta, hogy gyorsabban, szedd a lábad, stb, csak olyanok jöttek, hogy csak így tovább, nyugodtan, egyél, locsold magad, egész jó a mozgásod... Szerintem nem volt a homlokomra írva, de pont ezekre vágytam:)))
A cél egy katarzis. Leírhatatlan. Nem tudod, honnan van erőd menni, már rég elfogyott minden épésszel tervezhető energiád, mégis mész. Aztán beérsz egy csodába. És nem csak arra gondolok, hogy aki akkor ott van, megtapsol, elérzékenyülsz és örülsz. Persze, érdemes megnézni azokat a baráti öleléseket, mindent elmondanak. Azt gondolom, hogy ha a társadalom képes olyan kihívásokat állítani elénk, amit ha teljesítünk, becsületesen, felkészülve, és ezt elismerik, akkor az rendben van, azért megérte.
Ebbe rengeteg energiát, időt (pénzt) kell fektetni. De cserébe olyat kapsz, amire egész életedben büszke leszel. Mondj nekem 33 órát az életedből, amikor megalkuvás nélkül teljesítettel egy elsőre lehetetlen kihívást. Vagy 33 órát, amire egész életedben emlékezni fogsz. Ez (de akár egy Ironman, vagy egy maraton is) ilyen. Van más hatása is: 3 éve kezdtem, azóta kb 10 közeli barátom csatlakozott, kezdett sportolni. A nagyobbik öcsém már fél-ironmant csinált, Cselik Bence kolléga Ironman lesz két hét múlva. A két öcsémet és a két legjobb barátomat egy-egy váltóra sikerült rávennem. Ez legalább olyan fontos dolog nekem...
