iron(y) man

1-1 év végén szokás mérleget vonni, összefoglalót készíteni. Bár leírni eddig sose írtam le, mindig megtettem az életem különböző területeire, kb 15 éves korom óta. Jó dolog ez, legalább fekete-fehéren látszik, hol állok és hogy merre van előre...

Bár 2014-nek még nincs vége, a versenyszezon már befejeződött, hát össze is foglalom, hogy legyen mit olvasgatnom majd alapozás közben (és hátha nem csak nekem:). Nem edzésnaplót szeretnék most írni és nem is a versenybeszámolókat újrafogalmazni, inkább ilyen általános benyomásokat, következtetéseket gyűjtök most össze.

A (verseny)év már tavaly november közepén elkezdődött, teljesen jól emlékszem rá, a Balaton-maraton utáni szerdán este mentem el futni 10 km-t. 1 óra pár perc lett, és főleg azzal telt el, hogy azon gondolkodtam, milyen messze vagyok a céljaimhoz szükséges fizikai erőnléttől. Arra jutottam, hogy eléggé, csak „kicsit” rondább szavakkal fogalmaztam meg :)

Na, szóval elkezdtem futkorászni, meg spinningre is járni kicsit rendszeresebben, és ezzel el is ment az idő áprilisig. Nem kicsit lepődtem meg, amikor tavasszal azzal hívtak fel, hogy egy szombaton mindenképp jelenjek meg Sellyén egy box-gálán, mert díjat fogok kapni. Talán nem tudja mindenki, a mai napig ottani lakos vagyok (papíron és ha bárki kérdezi, inkább elmagyarázom, hol van, minthogy azt mondjam, pécsi vagyok), a sport szeretetével ott fertőzött meg apa és Szabó Karcsi bácsi, és bár 25 éves koromig ezt inkább a kézilabda jelentette, a lényeg szerintem nem is ez. Szóval mivel még mindig minden versenyen sellyeiként szerepelek, már a szezon előtt megkaptam a Sellye sportolója díjat (korábbi eredményeimért). Ez meg akkora lökést adott nem egy, nem két edzésen, versenyen, hogy elmondani se tudom...

Szóval már majdnem május volt, mire először hivatalos versenyen rajthoz álltam: a Sárvári 12/24 órás, tradicionális ultrafotó versenyt lőttem be nyitónak, főleg a duplára való felkészülés jegyében, és 12 óra alatt 100 km-t sikerült teljesítenem. Ezzel a futással az előre kitűzött célt elértem, terheltem a szervezetem kb egy ironmannyi időn keresztül, monoton mozgás közben és egész jól bírtam:) Ráadásul egy olyan közegbe szagolhattam bele, ami nagyon megfogott és hatással van rám a mai napig. Itt azt is megtapasztalhattam, hogy az ultra teljesen más világ, sokkal nagyobb jelentősége van a fejednek: türelem kell az elején, amikor még sokkal gyorsabb tudnál lenni, mint amilyen tempóban haladsz és rengeteg kitartás, amikor már a lassú kocogás is olyan érzés, mintha 4 perces ezrekkel rohangálnál. Ráadásul itt nem kell kihagyás nélkül, folyamatosan koncentrálni, erőlködni. Belefér, hogy megállj egyet enni, inni, csak utána kell tudni újraindulni is…Az talán a legnehezebb benne, hogy végig legyen egy belső tartásod. Nem a folyamatos tempóban, ne a holtpont nélküliségben bizz, ne anyátlanodj el egy 12 órás verseny 8. órájában, amikor még mocskos messze van a vége... Ehhez kell fejben ott lenni, végig motiváltnak lenni és tudni, mit is keresel ott...Persze, meg-meg lehet bicsaklani, fizikálisan is, fejben is, akkor viszont vissza kell találni az útra, különben feladás a vége...

Sokszor érzem azt, hogy magyarázkodnom kell a hobbim miatt. Nem normálisnak, ketyósnak állítanak be önkéntelenül is a sport világával maximum a híradón keresztül érintkezők. Pedig ahogy most látom, nálam legalábbis nincs másról szó, mint hogy az életnek találtam egy olyan területét, amiben hamar igazolódik az az egyszerű elv, amiben én hiszek, és ami alapján az életemben a fontossági sorrendeket felállítom: szóval hogy amennyit adsz, annyit fogsz visszakapni (szokták ezt a sportban egyesek perselytöltésnek is hívni). Sőt, sokszor éreztem idén azt, hogy a sporttól többet kaptam, mint adtam, én meg szeretem magam megajándékozva érezni... :)

Mondjuk azon már elhiszem, hogy el lehet vitatkozni, hogy tényleg normális dolog-e egyedül elmenni futni órák hossza alatt egy kisebb Baranya kört, vagy bringázni egy egész napot. Viszont ugye intelligens ember nem unatkozik magában sem, mozogni szeretek és egészséges is, a közelünkben meg gyönyörű tájak vannak, úgyhogy bárki ellen 3 érvem is van kapásból :) Amúgy meg ajánlom mindenkinek, hogy induljon el egyszer futni Harkány felé még világosban és élje át visszafelé, ahogy Pécs és a Mecsek az esti fényeivel felbukkan a pogányi repteret elhagyva... euforikus élmény nekem minden alkalommal...

Az, hogy milyen rendszerességgel sportol egy ember, nyilván több dolog befolyásolja. Kell valami hosszú távú cél: verseny, vagy fogyás, bármi. Meg az se árt, ha a környezete támogatja, de legalábbis elfogadja, amit csinál, és persze az is fontos, hogy szeressen mozogni. Nekem nagyjából mindhárom összejött, így mondhatni könnyű dolgom volt. Persze, én is napi 24 órát osztok be, így sok mindenről le kellett mondanom nekem is, de panasznak itt semmi helye :)

Szóval Sárvár után 1 héttel már a szekszárdi dombok közt száguldoztunk, ahol megint kiderült, hogy a Fittbike nem csak egy futni szerető átlagemberek kis csoportja, hanem igazi jó kis csapat, véletlenül se átlagemberekből, másrészt, hogy a futókám rövidebb távokon és főleg dombokon már kezd alakulni...

Ezen felbuzdulva egyre kevesebbet futottam és az edzések májusban már sokkal inkább a bringáról szóltak... Ebben is megtaláltam magam, persze egy olyan biciklin, mint ami nekem volt, nem nehéz :) 

Május végén így következhetett a Keszthelyi Félironman. Az összidőm előre aláírtam volna, de amit fontosabbnak éreztem és nagyon optimistává tett, az az, hogy képes voltam fejben 1 másodperc kihagyás nélkül kontrollálni minden testi fájdalmat, vészjelzést, problémát a verseny végéig, majdnem 6 órán keresztül. Ez korábban nem volt jellemző rám, és bár hosszú versenyeken belefér, hogy pár perc alatt helyrerakom magam, ebből a szempontból ez a verseny egy nagyon jó visszajelzés volt arra vonatkozóan, hogy ha kell, ilyet is tudok…

Innen már nem volt megállás, sok-sok hosszú bringázás, egyedül tekerés, és július elején már a Velencei tó partján vártam, hogy engedjenek végre másfél napot egyfolytában sportolni :)

Előtte viszont volt még egy fontos dolgom: Tekintve, hogy Danika is (legnagyobb örömömre) „beépült a Fittbike rendszerbe” és egyre szebb dolgokat csinál, ideje volt, hogy végre triatlon versenyen is rajthoz álljon:) Szerintem a Balatonman tökéletes választás volt első féltávra. Mondjuk én is debütáltam: ez a verseny előtt sose láttam szurkolóként (segítőként) triatlonversenyt. Nagyon komoly felismerés volt, kívülről sokkal durvábbnak tűnik az egész, nem tudom, hogy azért-e mert nem a te kezedben van a kontroll, vagy csak mert annyira szorítasz, hogy elveszted az időérzéked, de szerintem nekem a verseny felén magasabb volt a pulzusom, mint Danikának és 2 percenként nézegettem az órám, hogy hol van már… :)  Persze, D kézben tartotta a dolgokat, különösebb izgulni való nem volt, szerencsére. :) Amúgy meg, még mindig van abban valami különleges, nekem, mint legnagyobb tesónak legalábbis biztos, hogy megint ott volt Bálintka is, és most épp mi segítettünk Danikának… 

A dupla Ironmanről két különböző szempontból is írtam már, nem is rövideket, így most csak annyit tennék hozzá, hogy a felkészülés során nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy mi ad ennek az önmagában nem normális próbatételnek ténylegesen értelmet. Szerintem találtam 1-2-t, kicsit hosszú lesz, de ide fogok kilyukadni nemsokára:)

Imádok önkénteskedni a Bátortáborban. Az egy csoda. A tábor működése egy egyszerű, de eszméletlen hatékony módszer tudatos alkalmazására épül, amivel a daganatos és gyógyíthatatlan beteg gyerekek önbizalmát, magukba vetett hitét növeljük lépésről lépésre (meg az ott lévő önkéntesekét is, de ez egy más kérdés). Ezt hívják terápiás rekreációnak. Gyakorlatilag az a lényege, hogy a táborban a gyerekeket egy biztonságos környezetben kihívások elé állítjuk (szinte észrevétlenül lépnek ki a komfortzónájukból), amiket ha teljesítenek, jön a visszacsatolás-dicséret, amitől persze növekszik az önbizalmuk, így jöhet a következő, nagyobb kihívás (ez lehet egy könnyű evezés, célba lövés, de akár felkúszás egy olyan oszlopra, amire én lehet, hogy sose mernék.... ) Nem túl bonyolult, így leírva, de benne lenni már nehezebb, átélni meg megint más :)

Na, de úgy jön ez ide, hogy a lépések a Fittbike-ban sportolóknál is hasonlóak: a kihívást mi, versenyzők állítjuk ugyan magunk elé (már akinek nem Dinyus mondja, hogy futnia kell:))), de a biztonságos, támogató környezet adott, a teljesítés utáni visszacsatolások szintén. És akkor mindig jöhet a következő lépcső... Valószínű ez a magyarázata annak, hogy pl a hétvégi siófoki futók közül az újoncok kapták a legtöbb dicséretet és gratulációt...

A dupla ugyan így működött: 3 éve én is Siófokon debütáltam Fittbike-osként, aztán jöttek a lépcsők-visszacsatolások és így 1-1 félresikerült verseny után is volt mibe kapaszkodni, továbbmenni is könnyebb így természetesen... Szóval a dupla ebből a szempontból talán annyival többet adott, hogy a visszacsatoló környezet nagyobb lett, mint amit én vártam, ez természetesen nagyon jól esett...

Július után viszont új motiváció kellett, hiszen egész évben a világkupára készültem, szinte csak ez járt a fejemben. Nagyon jól jött ki, hogy Nagyatádra július végén a két legjobb, gyerekkori barátommal 3-as váltóban mentünk, sok szempontból különleges élmény volt nekem őket látni triatlonversenyen :) Meg persze az egyéni indulóktól megint csak új inspirációk jöttek, éreztem, hogy a dupla teljesítés nem csak múló dicsőség, de egyfajta kötelezettséget is jelent...

Az augusztus teljes egészében élményfutásokkal telt, akkor mentem csak, ha kedvem volt, az meg sokszor volt :) Ez volt az a hónap is, amikor egy-két komolyabb elhatározás is beágyazódott az agyamba...

Szeptemberben beiktattam még egy Misina Csúcsfutást is, amin a jó szereplés már csak a rendező cég (a saját munkahelyem) miatt is presztízskérdés volt :) Persze a pálya kijelölése után szerintem egyébként se lett volna kérdés az indulásom, imádom azokat a versenyeket, miknek a teljesítése már önmagukban is kihívás, de így végképp ott volt a helyem :)

Az októberi Spar maratonra nem készültem külön. Úgy voltam vele, hogy az addigi örömfutásaim, hosszú bringák biztosan elég alapot jelentenek egy 4 órán belüli eredményhez (titkon bíztam azért a 3:30 körüliben), fejben meg összeszedett voltam ahhoz, hogy ezt ki is hozzam magamból. Ez össze is jött, sőt…

Sokat gondolkodtam rajta, hogy magamhoz képest miért sikerülhetett úgy a maraton (és később a Siófoki verseny is), ahogy. Valahogy már a verseny előtti héten elkezdődik: jön a vándorfájás (ez a kedvencem, ok nélkül elkezd fájni sorban mindenem a talpamtól a nyakamig 2 percig. Nem vészes, bár az elején még pánikolni is szoktam tőle, aztán ahogy jön, el is múlik 1-2 nap alatt. Marha vicces). Aztán mivel utolsó héten már vissza kell fognom magam és izgulok is kicsit, így aludni se tudok olyan nyugodtan. Nem arról van szó, hogy egész nap ezen jár az agyam, de lényegesen többet, mint kéne (ilyenkor belefér a kedvenc motivációs videóim újranézése is - szigorúan munkaidőn kívül:), vagy ha élőben van valami verseny, az még inspirálóbb nekem. Ugyanakkor ilyenkor mindig még vidámabb vagyok, szinte semmi se tud kizökkenteni. Már napokkal előre megcsinálom a szükséges cuccok checklistjét, így tuti semmi se marad itthon. Aztán a verseny estéje általában tök nyugodt. Mintha a télapót várnám :) Az alvással sosincs gond. Közvetlenül a verseny előtt meg soha nem izgulok, visszafogottan, de jó kedvem szokott lenni, főleg, ha úgy érzem, amit elterveztem, az komoly kihívás ugyan, de teljesíthető...Ilyenkor már egyáltalán nincsenek negatív gondolataim, nem zökkent ki semmi külső körülmény. Mondjuk beszélgetni se nagyon szeretek, inkább zenét hallgatok, vagy elvonulok kicsit. Nem mantrázok, csak koncentrálok a fogalmam sincs mire, mert utólag sose emlékszem tisztán min járt az agyam percekkel a rajt előtt, mintha lenne ott egy reset. Ugyan így telt minden idei versenyem előtti hét, pont a 6 órás velencei futás kivételével...

A régi kézilabdaedzőim, (ha nagy néha:) dicsértek, általában 2 dolgot emeltek ki: az egyik a kitartásom, a másik, hogy semmilyen szituációban nem lett tele a gatyám. Az első mindig jól jött a futó/triatlon versenyeken is, a másodikat ebben a sportban eddig nem nagyon találtam fontosnak. Most viszont azt gondolom, hogy a versenyek első felén nagy hasznát veszem, egy nálam még bőven fejleszthető önállapot ismerettel kiegészülve: igenis kell hozzá egy jó értelemben vett vagányság, hogy olyan tempóban kezdj el egy maratont/félmaratont, aminél tuti, hogy fájni fog a vége (de nem eszementen, hogy „fejreállva” kelljen küzdened már kilométerekkel a vége előtt)... Nálam ez szerencsére úgy néz ki, megvan, és ha nem vagyok túl merész, és persze a fejem végig a helyén van, akkor olyan eredmények jöhetnek ki (és majd remélem „mégolyanabbak”) mint az októberi maratonton, vagy Siófokon.

A Spar után úgy döntöttem, ha már ebben az évben futottam és bicikliztem annyit, hogy Budapesttől Tokióig elértem volna, akkor szüreteljük még le, ami bennem van... Persze ez nem ilyen egyszerű, a kinézett 6 órás OB sikeres teljesítéséhez nem árt, ha 2x olyan komolyan veszed, mint a maratont, koncentrált vagy és akarsz is elérni egy kiemelkedő eredményt. Nálam ott ez nem volt meg, emiatt a legrosszabb versenyem volt idén. Mégse bánom, hogy elmentem, egyrészt mert itt is érvényes az a mondat, amit nemrég hallottam egy barátomtól: nem kell mindig jól járni. Akárhonnan nézem, zöldülü vagyok még az ultrák világában, minden tapasztalat, élmény segiti a fejlődésem, hosszú távon legalábbis biztos. Nyilván, jobban örülnék, ha azt mondhatnám, hogy idén minden versenyemből kihoztam a maximumot, de szerintem elraktam ezt a velencei kiruccanást is a megfelelő polcra, ettől ma is nyugodtan fogok aludni:) Szóval azt gondolom, nagyon jó tapasztalat volt (és Zsocáék is láthatták, hogy tudok futni, amin szerintem a dupla után meg is lepődtek:), másrészt sokakat megnevettethettem a beszámolóval :)

Hát így jutottunk el az év utolsó versenyéhez, ami hagyományosan remek hangulatú siófoki Balaton-maraton és félmaraton meg harmad, meg hatod, meg aki akar, még 10km-t is futhat. Szóval nekem az égvilágon semmi dolgom nem volt szombaton, de egyrészt szurkolni akartam a szombaton futóknak, másrészt ilyenkor mindig inspirálódók is általuk, van abban valami eszméletlen motiváló, ahogy látod, hogy mindenki hogy küzd a saját céljaiért… Úgyhogy gondoltam jót tesz ez majd nekem is, ha megyek már szombat reggel (win-win:). Meg persze, mivel úgy alakult, hogy az utóbbi időben jól sikerült versenyek előtt mindig valami szolid esti programom is volt (Misina előtt unokatesóm legénybúcsúja, Maraton előtt Ákos 30. születésnapja), gondoltam a jó előre beharangozott buli is segít majd (ez be is jött:). Lényeg a lényeg, lezárásként egy tökéletesen sikerült félmaratonnal zártam az évet, a nem futóknak gondolom az 1:23-as (4 perces átlagon belüli) félmaraton nem sokat mond, de maradjunk annyiban, hogy erre annyira számítottam, hogy vasárnap hazaérve első dolgom volt levenni azt a (nekem) álomidőt rögzítő A4-es lapot a nagyszobám faláról, amit még augusztusban ragasztottam ki. Ennyi volt rajta: 1:29:59. Persze szombat esti kocogás közben már mondtam Danikának, hogy benne van a boogie a lábamban, jót fogok szerintem futni, de ezt az időt még 18 km-nél se mertem komolyan venni (ez persze nem gátolt meg benne, hogy ebben a tempóban kezdjek, már csak azért sem, mert úgy voltam vele, hogy ha az elején nem merek bekezdeni, esélyem sincs, azt meg magamtól nem szeretem elvenni…)

Erre persze lehet mondani, hogy akkor nem ismerem a saját teljesítőképességem, vagy, hogy akkor a maratonom mégse olyan jó, mert ezek szerint kb 10 perccel jobb is bennem volt, de hát ez a sport ezért is szép, én meg ezért vagyok amatőr, a saját határit kereső kis sportoló :)

Mondjuk ez az eredmény abból a szempontból nem hozott könnyű helyzetbe, hogy eldöntsem merre tovább, hiszen egy résztávos, vagy fartlek edzés nélkül, ha ilyen tempóban tudok közlekedni 21 kmeren keresztül, akkor itt még bőven van hely fejlődni... (persze az országos élmezőny 1:10-nél kezdődik, ami azért elég messze van még innen). A jövő évi dupla ironman világbajnokságot már kizártam (nem mondom, hogy mikor megtudtam, h VB lesz itthon, nem bizonytalanodtam el:). A futás biztos. Ugyanakkor azt gondolom, hogy bár nem tuti, hogy a testem erre a legalkalmasabb (ez nem gond, majd alkalmazkodik a fejemhez:), az abszolút határok feszegetése, az elsőre hihetetlen távok teljesítése (=ultrafutás) jobban vonz, mint más futókkal és a percekkel, másodpercekkel való versenyzést jelentő rövidebb távok (maraton és kisebbek). Bár amúgy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást (lásd Simonyi Balázs).

Ezt az évet már dupla ironmanként és ultrafutóként zárom, ráadásul minden idei versenyemen új egyéni csúcsot értem el és az országos élmezőny több távon sincs már messze. Ezeknél a cimkéknél fontosabbnak érzem, hogy az egy évvel ezelőttihez képest a triatlon és a futás hatására egy magát sokkal jobban ismerő, magabiztosabb és alázatosabb ember lettem.

Jövőre az elsődleges cél az ultrafutás (12/24 órás futások, illetve a főverseny az Ultrabalaton), de jó lenne faragni még 14 percet a maratonon is…amihez jópár téren még biztos bőven tudok fejlődni: regeneráció – nyújtás, pihenés, kaja, edzés: résztávos és fartlek edzések, edzéselmélet tanulás és kísérletezés, tudatosabb és több felkészülés (főleg fizikai, de fejben is), és ott van még a jövő évi görögországi álmom is, mint fő motiváció…

Bár nem versenyek voltak, de idén jutott energia a sport és más területek összehozására is: Spinningeltünk fogyatékosokkal, gyűjtöttünk adományt Lajkó Csabi Jótifutiján a Down kórosoknak, újítgattuk a malomvölgyi faházat, meg voltak km gyűjtő futások is (Akhilleus napi meg még egy télen is), szóval feszegetjük a határokat ilyen téren is :)

Korábban érintettem már a környezet szerepét. Ha csoportosítani akarom, akkor az ismerőseim közül sok van, akit abszolút hidegen hagy, mit csinálok (ez 1-2 embertől esik csak rosszul, mert amúgy valószínű velem se lehetne jót beszélgetni a csincsillák gondozási kérdéseiről). Van, aki néha, 1-1x gratulál, lájkol. Van, aki elismeri, amit teszek (és köztük sokan olyanok, akik még komolyabb teljesitményeket érnek el) és mindig buzdítanak, és van 3 ember, akinek különösen hálás vagyok. Az egyikőjük a kezdetek óta minden fontos versenyemen ott van, a saját szabadidejét, pénzét szánja arra, hogy nekem könnyebb legyen 1-1 őrültség teljesitése, segit előtte, alatta és utána is helyre rakni a dolgaimat. A másikójuk akkor (is) ott volt mellettem, amikor a legnehezebb órákat élte és éltem át, és bár lehet, hogy nem tudta, de én éreztem, hogy otthagyhatott volna egyedül küzdeni, mert erősebb volt jóval nálam, de szó szerint feláldozta a saját jó versenyét, hogy én tuti beérjek... A harmadik ember, akit bármikor bármivel felhivhatok, mindig van biztató szava, nem mellesleg óriási példát mutat (sport) emberségből is. Aki nem ismert volna rájuk, ők Danika, Mindum Karcsi és Dinyus. Szóval nekik baromi hálás vagyok. De ők ezt úgyis tudják.

Előre szólok, hogy ez itt inkább ilyen agymenés. Közgazdász vagyok, mégsincsenek benne számok, úgy tessék olvasni :) Amit most leírok, az inkább egy érzés, lehet vele vitatkozni, sőt, mondhatni elég egyedi a szemszögem :)) ezek nagyrészt a dupla utáni gondolatok, érzések, de szerintem jó részük igaz talán egy ironmanre, maratonra, de egy spinningmaratonra is.

Mi az értelme egy dupla Ironmannek?

Lehet vele nagyzolni:) De ezért senki sem csinálja, az biztos. Aki itt van, az tiszteli annyira a befektetett munkát (nem csak a sajátját), hogy tudja, hol a helye. Aki ezt megcsinálja, annak rengeteg edzése, verejtéke van benne, nem tehetségből teljesít.

Maga a teljesítés öröme, megvalósítása több szinten hat az emberre: visszaigazolásként. Megerősítésként, hogy ha valamit elhatározol, áldozol érte, akkor az sikerülhet. Érdemes küzdeni. Persze, egy ez lecsupaszított világ, hiszen a normális életnél sokkal kisebb a külső tényezők szerepe (95%-ban rajtad és a segítődön múlik), ki lehet zárni szinte mindent. Természetesen egyedül nem megy, de a dupla IM teljesítéséhez hozzá tartozik egy jó (1-2 fős) csapat és a logisztika megszervezésének képessége is. Szóval megerősítés. Aztán felmérő. 3 szintet mér. Megmutatja, milyen ember vagy, mennyit bírsz mentálisan és mennyit bír a tested fizikailag. Érdekes, hogy ha ezt a 3 értéket külön-külön összeadnánk, az kevesebb lesz, mint ha együtt vesszük figyelembe őket (1+1+1 az nagyobb mint 3). Nem mondom, hogy csak hibátlan, szent emberek teljesíthetik ezt. Dehogy. Sőt. Itt a hiányos képességek, készségek kompenzálása, javítása a legfőbb cél, a legfontosabb feladat. Én legalábbis így éltem meg.

De mi értelme van? Ady mondja: „Csupán a viharért nem jártam viharban. Becsületes szívem becsületes jussát kerestem a harcban”. Ha megcsináltam úgy, hogy nem ad erőt 1-2-10 év múlva, akkor nem volt semmi értelme. Olyan ez, mint ahogy a falmászó biztosítja magát. Felér valahova, bever egy „szöget” a sziklába beakasztja a kötelét és tudja, hogy innen már nem eshet nagyot. Egy dupla teljesítése egy ilyen szög az életben. Persze, nem ennyire konkrét, kézzel fogható, inkább lelki szög. De akkora, és olyan magasan van, hogy lehet, hogy nem is kell több sok-sok évig. Majd 1-2 versennyel még ráverek, hogy ne lazuljon ki, de újra sokáig nem lesz talán szükség.

Ez egy közösség. Egy elég szűk klub. Az ultrások. Sok minden köti össze őket: a kitartásuk, a maguk felett aratott győzelmeik, a másik küzdelmeinek tisztelete, a becsületes verseny szeretete. Jó kicsit közéjük tartozni. Jó volt kívülről is látni őket, egyfajta vágyakozással néztem mondjuk Sárváron, ahogy köszöntötték egymást. Velence után párat én is személyesen ismerhetek.

A Balczó filmben (Balczó András: A küldetés) hallottam pár dolgot, ami nagyon igaz. Az egyik a közösség szerepe. Balczó azon vívódik, hogy ő nyer-e a közösség által, vagy a közösség nyer-e őáltala. Én azt gondolom, ez némileg rám is vetíthető, legalábbis a közvetlen környezetemre és a Fittbike-ra. De az első megoldás a jó nálam és csak a nagyon szűk körömre a 2. verzió: vagyis én mindenkitől kapok erőt, tehát én nyerek általuk. És minél közelebbi emberről beszélünk, annál inkább ő is énáltalam. Ha mást nem, egy utat mutathatok. Ezért sem hagyom abba, nem leszek one-hit-wonder sportoló:)

De ezek mind külső motivációk, amik önmagukban semmit nem érnek. Vagyhát régen rossz, ha egy ilyen versenyt csak kifelé szeretnél megcsinálni, talán nem is lehet. Kell egy nagyon komoly belső inspiráció is. Valami, ami a külső körülményektől független. Hogy magadért akarod, hiszel benne, hogy belülről leszel több, értékesebb, ha megcsinálod. Lehet, hogy lesz majd olyan szituáció az életedben, amikor konkrétan ez fog erőt adni, lehet, hogy annyira beépül, hogy soha észre sem veszed, hogy mennyire erősített meg az életedben, de hogy csak nyerhetsz vele, az biztos.

Aztán kell talán egyfajta állhatatosság. Szerencsére már nem az 50-60-as években élünk, de azt gondolom, hogy van bennem egyfajta falusi bizonyítási vágy. Megmutatni, hogy nem minden a kapcsolatokról, mutyizásról szól. Az egész életemre igaz, hogy önerőből jutottam oda, ahol most vagyok. A triatlon ennek a leképezése: 3 éve sincs, hogy 5 km-t tudtam max futni. Ide lehet jutni szisztematikus munkával, márha ez munka. Nekem ugyan nem :) És itt megint csak ki kell emelni az utat. Ha ez nyögvenyelős, akkor nem ér az egész sokat. Az se mindegy persze, hogy mennyire rögös az az út, ha van, aki utat mutat, segít, így-úgy, sokkal könnyebb minden (köszi, Dinyus, Karcsi, és mindenki)...

Az emberek mindig a tehetségeket csodálják. Én nem. Lehet azért, mert sose voltam igazán tehetséges semmiben. Nekem sokkal többet ér egy kiszenvedett siker, ami mögött rengeteg meló van, mint egy tehetség félig flegma győzelme. Usain Bolt tökéletes példa. Biztos vagyok benne, hogy nem az ő futásában van a legtöbb meló, mégis mindig ő nyer... Az IM más, itt is kell adottság, nyilván, de az alázat, munka az, ami megkülönbözteti az elsőt a másodiktól.

Innen kifelé és befelé ez jelen lesz az életemben. Az arányok persze érdekesek, ha valaki eljön hozzám, mit lát? Nincsenek kinn a rajtszámok, csak a fontosabb érmek, oklevelek. Összesen 1 polc. Van tetoválásom, és lesz még 1. Ez is inkább kifelé szól. A tigris jelképet csak a triatlonosok ismerik (az IM logot is), tehát ez inkább a csoporthoz tartozást mutatja, mint ahogy 1-1 versenyen a polo viselése is. Minden más változatlan. Én szívesen beszélek a triatlonról, versenyekről, de szeretném, ha ugyan úgy, mint eddig, másról is lehetne velem beszélgetni, nem szűkülnék be, sőt, a nyarat kifejezetten ilyen irányba szeretném vinni. Az meg valahol normális talán, hogy most, 1 héttel a dupla után még sokat jár ezen az agyam, de szép lassan visszatér minden a rendes kerékvágásba.

A másik dolog az arányok kapcsán, hogy mennyit érdemes áldozni egy ilyen kapaszkodóért. Én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy boldog legyek, 3 dolog szükséges: legyek jó ember, legyenek szellemi kihívások az életemben és legyek rendben fizikailag, testkulturálisan. A sorrend is ez talán. Abba, hogy legyek jó ember, beleértem minden kapcsolatom, emberi tulajdonságom. Azt gondolom, hogy bár talán ettől állhat első ránézésre legmesszebb a dupla teljesítése, pedig nekem pont ezen segített a legtöbbet. A szellemi kihívást elsősorban a munkahelyeim biztosítják (abba most nem mennék bele, hogy miért kell gyakorlatilag 3 különböző nekem), meghát a monotoniatürés is valahol ide sorolandó talán. A fizikai kihívást nem kell magyarázni, a 3 alapvető állóképességi sportban 33 órán keresztül küzdeni, ennek megfelel (ettől még nem tudok pl táncolni rendesen, szóval van kihivás itt még bőven:)

És ha már arányok. Megőrizni a munka-sport-magánélet 3szögben az arányokat. Sikerült-e? Nem biztos, hogy mindig. De nagy tévedés nem lehet. Mivel semmiben sem vagyok kiemelkedő, tehetséges, ezért csak úgy lehet sok sikerélményem, ha több dolgot csinálok egyszerre. Az élet mindegyik terén van örömöm. Van időm a barátaimra, van magánéletem, van egy kutyám, azt gondolom, hogy helyrehozhatatlanul nem borult fel ez a 3szög. A felkészülés közepébe belefért egy 100 órás tanfolyam hétvégente. E mellett készültem a duplára. Sőt, évi 10 napot önkénteskedem a Bátortáborban. Nem nagyon nézek tv szennyet. Nem szoktam félnapokat fetrengeni. Ha akarod, belefér. Persze nekem nincs (mégJ) gyerekem. De sok kispapát, mamát látok befutni IM-en, duplán is voltak páran...(ennek a hátterét nyilván nem ismerem).

Érdekes dolog a verseny lélektana, a belső harc. Amíg nem fáj semmi, amíg csak kicsit fáradt vagy, addig majdnem olyan, mintha nem csináltál volna semmit, nem is ezért jöttél:). A fizikai edzéssel ezt lehet kitolni, de szerintem képtelenség a verseny végéig, akármilyen tempóban is haladsz. Amíg jól érzed magad, élvezed a bringázást, addig jó, örülsz is neki, de tudod, hogy marha sok van még vissza, ez vissza is fog, lesz rajtad egyfajta nyomás, ez nem az önfeledt joyride ideje. Mindenki máshogy számol, máshogy próbálja manipulálni az agyát, hogy úgy érezze, belátható távon belül van már a vége. 180-ig kb gond nélkül mentem. Ott azon gondolkodtam, hogy annyit, amennyi visszavan, már vagy 15x tekertem életemben.  240 körül azon járt az eszem, hogy Danikával milyen könnyen mentünk annyit, amennyi vissza van, múlt hétvégén. Amikor 80 volt még hátra azt számoltam, hogy Sellyéről se érnék vissza, és itt vége is mindig a mondatnak, soha nem teszed hozzá, hogy jó-jó, de akkor nem 15 órája csináltad már... A futáson akkor még egyáltalán nem gondolkodsz, csak a bringa befejezése a lényeg. A megtett távok pedig megerősítésnek szolgálnak: már túl vagyok x száz kilométeren és milyen jól érzem magam, vagy 2 körrel ezelőtt mintha lassabban jöttem volna fel ezen a kva meredek dombon... Aztán végzel, átállítod az agyad (és a tested) és kezdődik újra a matek...Már csak 2 maraton. Csak 4 félmaraton. Csak 1,5 km és újra ihatsz egy kis meleg levest... Folyamatos kapaszkodók, ahonnan lépkedsz tovább... Itt vettem észre egy marha érdekes dolgot: Amikor sokat futsz, bringázol, 5-10-20-30-40 km kezd egyre kevesebbnek tűnni, nem akkora kihívás már, nincs meg az a fajta elérhetetlensége, tisztelete ezeknek a távoknak, mint a legelején. Amikor egy duplán visszavan még egy maraton, akkor újra úgy nézel rá, mint amikor legelőször gondoltál bele, hogy de jó lenne egyszer lefutni. Maga a táv visszaveszi az eredeti státuszát. Újra ugyan abban a fényében ragyog. Talán innen is eredhet, hogy pl a Fittbike az a közösség, ahol ha egy új futó kitűzi és megcsinálja azt a fél- vagy teljes maratont, de akár 7 km-es versenyt, akkor azok, akik már rutinosabbak, igenis elismerik a teljesítményét, hiszen ők ugyanúgy átélik minden verseny végén...Egy dupla végén teljesített maraton legalább olyan nehéz, mint az első. Sőt...

Ilyenkor persze már az is benne van, hogy csak azért sem adom fel, csinálom 28 órája, még max 5 van vissza... Hogy fogok tükörbe nézni, ha 5 órát nem tudok még kocogni, gyalogolni? Ez persze megint csak a saját agyad manipulálása, de valahol erről is szól ez a sport. Kikapcsolni a tested és az agyad „normális” működését, felülírva valamivel, amire csak vágyakozol. Van a Rothi Ironmannek egy hivatalos dala, annak egy sora ez: inside my heart is there a big black hole? Instead, there is a golden control of my body, heart and soul. Na ez a golden control az, ami maga az eltökéltség. Az a marha nagy szerencsénk, örök igazsága az ultrásoknak, hogy minden lépés, kör, tekerés közelebb visz a célhoz. El fog telni valahogy az a visszalévő x óra. Közben soha nem gondolkodhatsz azon, hogy miért csinálod. Nem keresed logikus értelmét verseny közben. Azok, akik épp strandra jöttek, biztos, hogy holdkóros barmoknak néztek minket. Bizonyos értelemben azok is vagyunk :)

Tökéletesen ide illik egy idézet a Momo-ból (először pont Karcsinál láttam fb-on, aztán elfelejtettem, és mikor a könyvet olvastam tavaly nyáron, egyből ráismertem): „Az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná. Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni. Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre. Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. Ez fontos.” (Michael Ende: Momo)

Bár kívülről talán annak tűnik, de ez nem egyszerű sportág. A tested ismerete, a tudatosság teheti könnyebbé. Ha nem edzel eleget, esélytelen vagy. Ha nem használod az agyad közben, nem figyelsz a tested jelzéseire, ha nem tudatosan frissítesz, választasz tempót, esélytelen vagy.

Volt 2 rövid idézet a bringámon, a könyöklőn. Az egyikről nem beszélnék. A másik a Bátortábor dalának egy sora. Sok minden miatt került fel épp az, de a legfontosabb talán, hogy emlékeztessen: ez egy választott kihívás. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy itt nincs igazi tétje a teljesítésnek. Ha nem sikerül, akkor nyilván majd rosszul érzem magam tőle, és ez változtat majd valamilyen irányba. De nagyon sokan vannak, akik nem ilyen szerencsések. Gyerekek, akik abba születtek bele, hogy nincs más esélyük, mint menni előre. A Bátortábornak köszönhetően nem egyet ismerek közülük, szerencsére. Rengeteget tanulhatunk tőlük, azért is szeretek menni közéjük. Amikor nekem nehéz (saját döntésem miatt), mindig eszembe jutnak. És még egy dolog, ehhez kapcsolódóan:

Sokmindenkivel beszélgettük, hogy amikor az ember egy dologra koncentrál ennyire, levetkőzi a felvett, szocializációs mintákat. Kibújik belőle a legbelső énje, habitusa. Ha egy gyerek képes két injekciókúra és órákig tartó hányás közt mosolyogva játszani, akkor nekem mindig kell, hogy legyen energiám mosolyogni, nevetni, 2 kedves szót szólni. Nem tudom, hogy ilyenkor ki az, aki erre még tudatosan figyel, nekem sajnos néha kell, pedig legbelül még 5 éves gyerek vagyok és nem áll távol tőlem a jókedv:). Én tuti nem okoskodom 30 óra után mással, hogy hogyan is kéne frissíteni, nem ordibálok a segítőimmel, és remélem ez mindig így is marad.

Sokan „nem dicsérték” a szervezőket, a bringa és futópálya miatt.

Nekem ez külső körülmény, de olyan apró, hogy nem is foglalkozom vele, mint hogy fújt a szél (én észre se vettem). Ezt adták, ezen kell végigmenni Mindenkinek, nincs kivételezés. Egy dupla Ironman úgyse könnyű, tökmindegy milyen dombos a bringapálya. Olyan jó ezt megszokni egy olyan sport (kézilabda) 15 évig való üzése után, amit magukat bírónak nevező egyének képesek másnak tönkretenni. Csak egy érzékletes példa: itt is vannak versenybírók. Amikor bemutatták őket – a beidegződések miatt – valamiért rossz érzés fogott el. Aztán amikor ők jobban szurkolnak neked, mint a nézők, amikor segítenek defektet cserélni, viccelődnek, bíztatnak, akkor rájössz, hogy az az óriási különbség, hogy ők itt veled vannak, a kézilabdában meg a tehetségtelen, megkeseredett egykori „játékosok” próbálják a te károdra a saját maguk egóját helyreállítani (legalábbis azon a szinten, ahol én játszottam). Persze ehhez az is kell, hogy ez egy másik közeg legyen. Itt nem az ellenfél és a bírók megtévesztése a cél, nem a szabályok kijátszása, elferdítése visz eredményre. Ilyen értelemben ez sokkal inkább sport, mint amit például épp Braziliában mutattak be az elmúlt pár hétben.

Nézők, szervezők.

Nádasdi Zsolti maga is többszörös Tigris. Útvonalat biztosított Pécsi Peti, aki szintén duplát teljesített, és barátnője Gyebnár Évi magyar bajnok ultrafutó. Lajkó Csaba kaját osztott (most épp 500 km-t fut a Down kórosokért…). És biztosan nem láttam/ismertem meg mindenkit... Veszprémi kézilabda meccseken szokták mondani, hogy hozzáértő a közönség (mert amikor nem megy a csapatnak, hangosabban szurkolnak). Na ha azok ott hozzáértők, akkor itt mi volt? Amikor látták, hogy mennyire szenvedünk, senki se mondta, hogy gyorsabban, szedd a lábad, stb, csak olyanok jöttek, hogy csak így tovább, nyugodtan, egyél, locsold magad, egész jó a mozgásod... Szerintem nem volt a homlokomra írva, de pont ezekre vágytam:)))

A cél egy katarzis. Leírhatatlan. Nem tudod, honnan van erőd menni, már rég elfogyott minden épésszel tervezhető energiád, mégis mész. Aztán beérsz egy csodába. És nem csak arra gondolok, hogy aki akkor ott van, megtapsol, elérzékenyülsz és örülsz. Persze, érdemes megnézni azokat a baráti öleléseket, mindent elmondanak. Azt gondolom, hogy ha a társadalom képes olyan kihívásokat állítani elénk, amit ha teljesítünk, becsületesen, felkészülve, és ezt elismerik, akkor az rendben van, azért megérte.

Ebbe rengeteg energiát, időt (pénzt) kell fektetni. De cserébe olyat kapsz, amire egész életedben büszke leszel. Mondj nekem 33 órát az életedből, amikor megalkuvás nélkül teljesítettel egy elsőre lehetetlen kihívást. Vagy 33 órát, amire egész életedben emlékezni fogsz. Ez (de akár egy Ironman, vagy egy maraton is) ilyen. Van más hatása is: 3 éve kezdtem, azóta kb 10 közeli barátom csatlakozott, kezdett sportolni. A nagyobbik öcsém már fél-ironmant csinált, Cselik Bence kolléga Ironman lesz két hét múlva. A két öcsémet és a két legjobb barátomat egy-egy váltóra sikerült rávennem. Ez legalább olyan fontos dolog nekem...

Nem lesz rövid :), de a verseny és a felkészülés se volt az…:)

Nem tudom, honnan kezdjem, mondjuk számokkal. 33 óra 30 perc 9 másodperc. 7,6 km úszás, 360 km bicikli (3300 méter szintkülönbség), 84 km futás. 400 teljesítő a Világon. 40 magyar, én lettem a 3. magyar, akinek 30 éves kora előtt sikerült, országos bajnoki 8. hely, Világkupa 13. helyezés. Elégettem kb 20.000 kalóriát, úgyhogy most lógok a hasamnak 317 db raffaellóval:) Brutálisan nehéz volt. Rengeteget készültem rá, edzéssel és mentálisan is, de minden elképzelésemet felülmúlta. Tavaly, amikor eldöntöttem október végén, fogalmam sem volt, hogy mit vállalok. Úgy sem, hogy láttam Karcsit szeptemberben, ott voltam mellette. Belülről ez egész más. Olyan mélyen benn a fáradtság, legbelső éned mélyében, ahol én még sosem voltam, és nem percekig, hanem órákig. Amikor még vissza van egy maraton... Éppen ezért még nagyobb tisztelet jár azoknak, akik képesek visszamenni és megcsinálni újra. Na, nézzük a versenyt J

A verseny hetében már szerettem volna szabadságon lenni, csak fejben készülni. Ezt persze keresztül húzta egy pályázat, így kedd éjjelig még dolgoznom kellett. Kész lett így is minden indulásra, csak hát nem épp ideális körülmények közt.. Sebaj, úgyse ezen múlik :) Danikával mentünk fel, időben Velencére is értünk. A szállás király, a panziósok viszont ritka bunkók voltak, de ezzel (sem) nekem kellett foglalkoznom. Itt szeretném megemlíteni, ami egész hétvégére igaz: Danika, Bálintka és a szervezők munkája révén, nekem tényleg csak a versenyre kellett koncentrálnom, ami akkora könnyebbség volt, hogy nem is merek belegondolni, ők mit melóztak ez a hétvége alatt… Félelmetes.

Szóval csütörtök délután gyors hematocrit teszt (vérplazma sürüség mérés), regisztráció, aztán pályabejárás bringával. A főszervező Nádasdi Zsolttéknak az utolsó napokban változtatni kellett az útvonalon, így egy gyorsabb, biztonságosabb pályát kaptunk. Könnyűnek, síknak nem nevezném, de erről majd később :). Szóval szinte minden versenyző jött, tekertünk egyet, aztán ünnepélyes megnyitó.

Az, hogy ez egy Világkupa volt, adott az egész hétvégének egy olyan pluszt, ami miatt nagyon örülök, hogy erre a versenyre neveztem. Kezdjük ott, hogy olyan hihetetlen sportemberekkel lehettem egy pályán, sőt ők gyakorlatilag befogadtak maguk közé, mint Guy Rossi (66 éves, összesen 300 Ironmant és 65 Dupla Ironmant teljesített), Szőnyi Feri (SPART ATHLON, Race Across Amerika többszörös teljesítő, 20 napos Ironman világcsúcstartó, AZ ULTRATRIATLONISTA, Rokob József, 30napos Ironman Világbajnok, Malatinszky Zsófi, Dupla Ironman világbajnok, hogy csak a legnagyobbakat említsem. A mezőnyt jól jellemzi, hogy a sajnos napszúrást kapó cseh lány kivételével mindenki szintidőn belül célba ért…

Szóval a név szerinti bemutatásnál és bemutatkozásnál gyorsan ki is derült, hogy ki vagyok és mit csinálok itt, rajtunk is maradt Karcsival a Mester és Tanítványa állandó jelző… Tekintve, hogy messze a legfiatalabb és legrutintalanabb induló voltam, mesteremnek lehetett volna tekinteni mindenkit… Szóval Világkupaként abszolút a sportág krémje jött el (2-3 világklasszis hiányzott csak), ami egyrészt megtiszteltetés volt, másrészt nagyon kellett arra figyelnem, hogy ne hozzájuk hasonlítsam magam verseny közben. Ne az eredményeiket figyeljem és közben a saját teljesítményem húzzam le (persze, nem sikerült teljesen kikapcsolni, Szőnyi Ferit dombon fel előztem, 200 km után, nyilván utána úgy otthagyott, hogy 120ig se ment fel a pulzusa, de akkoris :). Azt gondolom, hogy ez sikerült, sokkal inkább ösztönzőleg hatott rám, hogy velük egy futamban mehettem, ráadásul legtöbbjük hihetetlen szimpatikus figura.

A technikai értekezlet tartogatott meglepetéseket. Sajnos, bármennyire is reménykedtem, se motoros kiscsónakot, se békatalpat nem használhattam úszáson, így a kalapács és vizicsillag átmenetű úszás „tudásom” este youtube-os úszástechnika videók nézésével próbáltam javítani... :) :)

Ami viszont tényleg nem volt vicces, hogy bringa és futás alatt is tilos volt zenét hallgatni…Az egy dolog, hogy órákat válogattam, az egy másik, hogy mondjuk bringán 13-14 órát egyedül kussban fejben bírni nagyon nehéz. Szerintem nekem 15-20 percet segített volna. Sebaj, megoldottam :)

Gyors tésztaparti, kis barátkozás a többiekkel – külön ki kell emelnem az osztrák párt: 40 körüliek mindketten,  Alexandra tripla IM-et is csinált már, Walter akkor ismerte meg és szó szerint a tv elől állt fel és kezdett sportolni Alexandrával. Most mindketten megcsinálták, de hogy! Végig mosolyogva, viccelődve, a többieknek szurkolva, sőt: Alexandrának arra is volt ereje, hogy a bringa közben megálljon táncolni egyet Kremmer Zoli müsorvezetővel… Óriási emberek, hihetetlen kitartással, életörömmel. komolyan a verseny fénypontjai voltak.

Naszóval, irány vissza a szállás, és egész jót is aludtam:) Reggel 5:30-as ébresztő, reggeli és irány a központ. Kicsit tökörésztünk fenn, így sok időnk nem maradt hangolódni: neoprén fel, nyitó kubai kis muzik és irány a víz! Az elmúlt hetekben szántam időt arra, hogy minden nevezettről minél többet megtudjak, így az úszásra azt találtam ki, hogy szépen beállok Hegyesi Tomi mögé, aki amellett, hogy kb 195 centi, mellen 1:30 körül úszik 3,8 km-t, tehát nekem tökéletes tempót tud és jó lábvizet adhat... Két körig maradtam is, pedig Tomi gyakorlatilag úgy úszik mellben, hogy nem használja a lábát, így lábvize sincs..:( Cserébe megcsikáltam párszor, hátha észbekap, de nem :) Viszont mivel Karcsi is ott küzdött 30-40 méterrel előttünk, gondoltam a tempó nem rossz (az órámat elfelejtettem elindítani, csak a 3. körnél jutott eszembe..:) Szóval 2 kör után gondoltam, akkor megyek én előre, dolgozok én többet, de 200 méter után láttam, h Tomi nem jön, maradt a saját tempójánál (1 kör 470 méteres téglalap volt, 16-ot kellett összesen teljesíteni), igy az a tervem, hogy majd egymást segitve haladunk, bedőlt... 3-4 körbe került, amíg utolértem Fodor Gabit. Ez sajnos kikerülhetetlen volt, nem szerettem volna ennyit egyedül úszni, mert 30-40%-kal több energiakiadás, mint jó lábvízen, de mivel borzasztó úszó vagyok, nem volt más választásom, mint tempózni és megpróbálni utolérni valakit. Közben elkezdtek lekörözni, de olyan tempóval, hogy azt hittem, Phelps, Cseh Laci és Ian Thorpe titokban nevezett… Szóval a 6. kör fele körül megcsíptem Gabit, aki gyorsúszó létére egyenesen tud úszni, ez nyílt vízen igen ritka és nagy kincs:) Szóval beálltam mögé és haladtunk. Danikával azt beszéltem meg, hogy a felénél és a ¾-énél jövök frissíteni, de úgy döntöttem, nem hagyom elúszni a „motorom”, csak a 11. körben mentem egy kis banánért. A félidőm 1:31 lett, ami a vártnál is jobb volt, meg is nyugodtam kicsit, főleg, hogy Karcsival együtt indultunk neki a következő körnek. A 11. körben hagytam elmenni Gábort (haha:)), frissítettem és egyedül toltam tovább. Innen kicsit lassabb tempó ment, de próbáltam kímélni a lábaimat (főleg a balt, mert féloldalasan úszok, a jobbat alig használom lábtempónál…). 3:20 körül jöttem ki a vízből, nekem tökéletes idővel! Gyors depó, 2 lekváros palacsinta (éhes voltam, ami bringa előtt nem jó jel), és irány a kedvenc számom… Karcsi pont 1 kört vert rám az úszás 2. felén, ami azt jelentette, hogy kb 15 perccel volt előttem. (Őt külön figyeltem, mert a tavalyi kiegyensúlyozott versenyzése alapján jó „kapaszkodónak” gondoltam a részeredményeit, amire nagyon szükség van egy ilyen versenyen). Szóval 3:32-es versenyóra állásnál indultam neki a bringának. Az első 3 kört eléggé megnyomtam, kb 31-32-es átlaggal mentem és folyamatosan ettem. A sós palacsinta, amit előző este sütöttem a legjobb ötlet volt, e mellett energiaszelet, banán, iso, kóla és 2-3 gél biztosította az energiapótlást! Szóval az elején élvezkedtem kicsit a lejtőkön (oda-vissza pálya volt, így minden megmászandó emelkedőt visszakaptunk lejtőként (bár a verseny 2. felében pont forditva éreztem..:), de láttam, hogy sok lesz, szépen vissza is vettem. A 3. körre utolértem Karcsit, onnan a bringa végéig előzgettük egymást, 1 körön belül haladtunk végig. A 12. körig kb. 2 körönként (1 kör 14 km volt) álltam meg kulacs cserére, kajafelvételre, 1-2 percre, aztán a 170 km-nél tartottam egy fél órás pihit: mellékhelység és egy gyors masszázs is belefért. Nem éreztem magam rosszul, de a masszázs sose ártott még meg:) A pihivel együtt is 6:45 lett a bringa első fele, ami lényegesen erősebb, mint amit menni akartam, úgyhogy innen kicsit taktikát váltottunk: körönként álltam meg 2-3 percre, és próbáltam a 35 perces karikákat tartani. Ahogy emlékszem ez nagyjából sikerült is. 21 óra körül felkerült a fejlámpa is (akkor már 10,5 órája tekertünk, versenyidő 14 óra). Nagyon jól éreztem magam biciklin, 200 km-ig folyamatosan ettem, ott rakoncátlanodott csak a hasam. Érdekes módon pont akkor kezdtem újra jobb köröket menni, 220 körül megint becsúszott 31-es átlaggal egy:) Aztán persze visszaütött, h 2 óráig semmi nem ment le a torkomon, kóla és víz kivételével, az utolsó 100 km-en szép lassan dögrovásra kerültem. Ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy a dombokon lefelé nem tudtam úgy nyomni, így az emelkedők elején nem volt már lendületem, többet kellett szenvednem felfelé. Nagy baj nem volt, csak a köridők lettek kicsit gyengébbek...

Ja, ilyenkor szokták kérdezni, hogy min járt az agyam ennyi ideig.. hát a beszámolót fogalmaztamJ

Persze a felét már elfelejtettem, viszont 1 jó dologgal elütöttem az időm: összesen 8 komolyabb emelkedő volt a 14 km-es körökön. Minden emelkedőt elneveztem egy barátomról, ismerősömről, valamilyen tulajdonsága alapján: volt, akivel az elejétől megtaláltam a közös hangot, sose okozott csalódást. Volt, aki hullámzott, minden körben más volt. Volt, akiért nagyon kellett szenvedni, de megérte, a legszebb kilátást adta. Nem mondom meg, melyik emelkedő "ki" volt, de egyrészt amíg ezeken küzdöttem mindig az adott ismerősömre gondoltam, így sokkal rövidebbnek tűntek, másrészt el is határoztam, hogy minden érintettnek majd külön megköszönöm a „segítségét”:)

Szóval szépen elfáradva, sötétben tekeregtünk már több mint 10 órája, az ufók (Szőnyi, Ratasepp, Rokob és Ghislain (a nemzetközi ultratriatlon szövetség elnöke, sokszoros dupla teljesítő, úgy néz ki, mint egy testépítő…) eredményei is estek már vissza. Jól mutatja a pálya nehézségét, hogy csak az észt srác és Szőnyi Feri tudott 30-as átlagnál jobbat menni, de Feri is 1 órával gyengébbet mint, mint a pályabejáráson ígérte…

Szóval az utolsó 5-6 kör (80 km) már nem nagyon hiányzott, de „sokat beszélgettem a barátaimmal” és haladtam, nem tüzött a nap végre, de hideg sem volt, a szelet is megúsztuk nagyjából… nem én lettem volna persze, ha az utolsó kör fordítójánál nem merül le a fejlámpám, így a csak dísznek feltett két ledes kis jelzőkém maradt a vaksötétben…:) izgi volt legalább :)

Karcsi előttem 10 perccel végzett, így együtt depózhattunk, minden előzetes várakozáson belül, 18 órás versenyállásnál, hajnali 1-kor kezdhettem is a futást! (Bringán mindössze 3 magyar ment jobbat nálam, összességében élveztem ezt a részt, feküdt nekem!) Akartam volna egyet masszíroztatni, mert nagyon beállt már a combom, de a masszázssátor a kör másik végén volt, így egy kört futnom kellett. Malatinszky Zsófi jött épp, hát csatlakoztam… 6:10-es kör lett belőle, meg mégegy, aztán tényleg jöhetett egy masszázs, ahol sok jó hír nem várt: úgy be volt állva a combom, hogy 1: vagy szétszedik, de akkor kell egy kacsa is mellé, és lábra nem állok, vagy óvatosan gyúrják kicsit, de ne erőltessem, mert az izom húzza a szalagot, ami szakad…Hát köszi, 81 km-t kellett volna még futnom..10 percet dolgoztam rajtam, aztán nekiindultam. enni már szilárdat szinte semmit nem tudtam, de haladgattam, sőt Karcsi is kezdett belejönni. Mondjuk a futópálya nem lett a legtökéletesebb: 1,5 km, kétharmada a strandon belül, de a többi rész egy kavicsos, kivilágítatlan földúton…(végig a Velencei tó mellett, hajnalban azért szép volt:). Szóval 15-18 km-ig még kocogtam, aztán a frissítőnél együtt ettünk Karcsival. Addigra Szőnyi Feri úgy megzuhant, hogy menni nem bírt (nem is hittem a szememnek, majd jobban lett, aztán megint kifeküdt egy fél órára, látszik, hogy mindenki emberből van, az viszont az Ő nagysága, hogy ebből is fel tudott állni), Ghislain feküdt, vagy sétált, és jópáran már csak zombi üzemmódban közlekedtek (persze a hihetetlen teljesítményeket is említsük itt meg: az észt srác, aki tavaly októberben felmondott a munkahelyén, kiköltözött a Kanári Szigetekre és CSAK erre a versenyre készült, pl 5:30-as ezreket futott, de Rokob Józsi is darált, sőt, Fodor Gábor, akivel kb együtt szálltunk le a bringáról, akkorát futott, hogy alig hittem el, be is ért OB 2.nak…

Szóval Karcsival tanácskoztunk, megbeszéltük, amit meg kellett, számoltunk és arra jutottunk, hogy innen két megoldás van: vagy erőltetjük a futást, kockáztatva a befejezés biztonságát, vagy elkezdünk tempósan sétálva haladni, és meglátjuk, hogy változik az állapotunk (Karcsi ugyan úgy járt a masszázsnál mint én, ő se kért kacsát..:). Szóval 20 km-től erősen tempós sétába kezdtünk. Fájt. Nagyon, már akkor is, pedig még fel se kelt a nap és vissza volt még 64 km (40 kör). Hajnali fél 6kor beért Ratasepp, majd Rokob Józsi is. reggel 8 órára (versenyidő szerinti 25 óra, 27 órája ébren), meglett az első maraton, ami azt jelentette, hogy 11 óránk maradt még 42 km teljesítésére. Ez így remekül hangzik, de addigra már minden lépés fájt. A térdem beállt, a vádlim görcsölt, a sipcsontom elütti izom égetett, ráadásul elkezdett sütni a nap is, 35 körül lett 11 felé hirtelen… Szóval bár közelinek tűnt, nagyon messze volt még a vége… Karcsival együtt mentünk végig, megvártuk, ha a másik mosdóba ment, evett stb…Beszélgettünk sokat, aztán egyre kevesebbet…:) Minden körben örültök, mosolyogtunk, biztattuk, akire ráfért (tehát mindenkit:)),de erőnk az már szinte semmi sem volt… ez az utolsó szakasz volt, amire készültem fejben. Pár körön jött velünk Zsófi, Alexandra, a végén Pali is, szóval a társaságra nem lehetett panasz :)

Azt gondolom, hogy egy Dupla Ironman teljesítéséhez alapvetően 2 dolog kell: fizikai állóképesség, és motiváció, vagy talán jobb szó az eltökéltség. Amikor a tested már feladná, akkor kell a fejed. Ott, akkor már 1 lépés se hiányzott, olyan hullafáradt voltam, mint életemben soha, de haladtunk, még leülni se ültünk le. Minden körrel közelebb kerültünk… Ahogy egyre melegebb lett, egyre többen fejezték be, egyre több fürdőző jött, befutott Virág, megérkeztek Andriség, Ákosék, majd Dinyusék (bringával, Pécsről!!!), mind mind apró jelek, hogy lassan itt a vége… Minden körben számolgattam, 33-34 óra közt be kellett, hogy érjünk… De elhinni nem mertem, az utolsó előtti kör végéig nem.

Aztán eljött az is. Ahogy áthaladtam a chipszőnyegen az utolsó előtti körön, megkaptam a magyar zászlót, leültem a frissítőpontunkon, felvettem a Fittbikeos polot és megvártam Karcsit, mert a legelejétől még ő egy körrel le volt maradva tőlem… Aztán beért ő is, együtt mentünk végig az utolsó körön, a magyar zászlóval a kezünkben…Óriási élmény volt. A cél előtt 200 méterrel a kezébe nyomtam a zászlót, előre engedtem, én megálltam. Befutott, de szinte be sem ért, már jött is ki, odaadta a zászlót és jöhettem én. Sajnos nem emlékszem innen minden részletre, eszembe jutott, hogy miért, mennyi munkával érhettem én ide, mit is ér ez valójában. Amikor az is eszembe jutott, hogy aki a legbüszkébb lenne rám, sajnos már nem lehet velünk, akkor el is tört a mécses. A magyar zászlóval befutottam, jöttek az ölelkezések gratulációk, a hagyományos légvédelmi jelző kürt tekerés, csoportkép, majd egy interjú, amire nem emlékszem egyáltalán:) Itt várt még egy meglepetés: Karcsi annyira hitt bennem, hogy előre csináltatott egy Fittbike-os Dupla Ironman-es polot nekem, amit itt a célban át is adott… Azt hiszem ehhez sem kell kommentárt fűznöm…

Még egy dolog: Lajkó Csaba. A magyar ultrafutás abszolút legjobbja, évek óta, amióta figyelemmel követem ezt a sportot, példaképem. Az elsők közt jött gratulálni, köszönteni, és ez a két óriási sportember gesztusa mutatja igazán, hogy miről is szól ez a sport, mit is jelent közéjük tartozni. A közvetlenség, humor, a segítőkészség, a másik eredményeinek, erőfeszítéseinek maximális tisztelete, mind mind jellemző, és el sem tudom mondani, milyen jó érzés, hogy ebből most nekem is kijutott kicsit és ha talán már kicsit közéjük tartozom, mutatja is az irányt...

Megkaptam a „kötelező masszázst” , hát az se volt kellemes :) kicsit üldögéltem még és irány a szállás, tus, kis pihi és vissza az ünnepélyes eredményhirdetésre. Itt még az érmeket is megkaptuk, közös fotózás, búcsúzkodás, aztán vissza a szállásra, pihire és alvásra vágytam csak…

Felfogni még nem tudom. Fájt, élveztem, szerettem, kitartottam, untam, gyűlöltem, de csináltam. Most még élvezni fogom és sokat visszaemlékezni mindarra, amit közben átéltem, azokra, akikkel együtt versenyezhettem… Aztán majd idővel, lehet, hogy újra elhatározok valamit…:) Addig is pihi és hó végén a Pécsi Szarvasok csapatával meghódítjuk Nagyatádot!!

Végszóként szeretném mindenkinek megköszönni a szurkolást, akár személyesen akár fb-on, telefonon, bárhogy. Sok-sok erőt adtatok a nehéz pillanatokban! Gratulálok minden célba érkezőnek. Külön szeretném megköszönni először is Mindum Karcsinak, mesteremnek :) és Dinya Illésnek aki 3 éve szép lassan rávitt az útra…